Barion Pixel Skip to content

Észleléseim 5. – Ez a kezdet vagy a vég?

Fekete és fehér. Édes és keserű. Támadás–védekezés–ellentámadás. Ez csapódik le bennem most a világ zajából. Azt érzem, hogy elég! Árnyalatokra vágyom. Véleményekben és cselekedetekben. Ehhez azonban mozdulni kell. Elmozdulni, óriási energiákat mozgósítani. Szeretném hallani, hogy csikorognak a fogaskerekek és a világ szétszaggatja önsorsrontó vasláncait.

És ekkor azt hallom egy beszélgetésben, hogy: „destruktív erők, amik mozgósítják a belső erőket és szétszednek”.

Korlátozó hiedelmeket, bebetonozott érzéseket, törtető egot.

Pontosan tudom, milyen elementáris az a destruktív erő. Emlékszem, amikor megpróbáltam vele felvenni a harcot, amikor egy sikertelen műtét miatt elvesztettem a hangomat egy évre. Nem lehetett biztosra tudni, hogy fogok-e még valaha beszélni.

Én mégis ugyanott akartam folytatni, mint műtét előtt. Beszéltem. A hangom a karácsonyi angyalkacsengőnk volt. Megráztam, és a csilingelés jelezte a velem együtt élőknek, hogy valamit mondani akarok. És aztán dőlt belőlem a betű a csíkos spirálfüzetbe. Féloldalas vagy sokoldalas gondolatfolyamok, amiket kéréseim és utasításaim tagoltak fejezetekre. Micsoda türelmet kért ez a családtagjaimtól! Nem könnyű egy néma szófosóval.

Családom sárgaangyala a fáradtságom lett. Kimerítő volt ez a sok írás. Megkínzott ujjaim nem tudtak lépést tartani közléskényszeremmel. Az írásjelek eltűntek, a mondatok rövidültek, a szavak kimaradtak. Elhalt a beszélgetés. Az egom térdre kényszerült.

Csend született. Ebben a csendben sokféle hang erősödött fel. Belső hangok, amiket figyelmen kívül hagytam. Pedig szólongattak időről időre. Hol kérlelő, hol kijelentő, hol utasító módban. De nem hallottam, vagy nem akartam meghallani őket.

Ott tomboltak bennem a valós igényeim és szükségleteim, de én folyton kifelé figyeltem. Oda akartam megfelelni. Igazodtam feleslegesen. És nem igazodtam, mikor kellet volna.

Nem hallottam meg a külső, szeretetteli hangokat. Abban a szűkölő egy évben, amikor újratanultam beszélni, végre felfigyeltem rájuk. Némaságom véget vetett süketségemnek. Árnyaltabb hallásom egy számomra elfogadhatóbb élet kezdete volt.

Betartom a 40-es táblánál a sebességet, de mögöttem villogó fényszóróval kísért dudaszó hasít a reggelbe. A járdaszélen eldobott cigicsikkek helyett most szakadt gumikesztyűk és rúzsfoltos maszkok látványa fogad. Törvényben engedélyezett egészségügyi nordic walkingolásomon döbbenten nézem az összegyűrt sörösdobozokból tornyozott csonkagúlát, a bokor aljába gondosan elrejtett nejlonba csomagolt kutyaszart.

Óh, ego, rombolsz tovább, vagy meghajolsz tisztelettel és építkezni kezdesz?

Mindennek rendelt ideje van. Éreztem ezt már végtelenszer magamban, és látom nap mint nap ügyfeleimen is. De a világnak van még ideje várni ránk?

A fűben egy torzó. A hasadt ág olyan, mint karanténhétköznapokban néha megbomló elmém. Göcsörtjei sok üléstől megkínzott testem juttatják eszembe. Állok, akár egy múzeumban, és nem bírom levenni róla a tekintetemet. Bársonyos felülete, ezüstszürke színe, absztrakt alakja rabul ejt. A természet műalkotásának látványa költői kérdéssé formálódik bennem.

Megélem-e a felismerésektől ébredő világ ragyogását, vagy ez a vírus keresztre feszít?

Tetszett a cikk?

Megosztás:

Ajánlott cikkek:

2024 © NŐI VÁLTÓ - Minden jog fenntartva | Weboldal: Kardos Gergely