Most még üvöltőbb az esti csönd – Egy egyedülálló anya mindennapjai

Este kilenc van és ülök a gép előtt. A következő két napi kenyér még sül, a fürdőkád tele az esti rutin nélkülözhetetlen eszközeivel, be kellene pakolni a mosogatógépet, rendet tenni a lakásban, összeírni, hogy milyen alapanyagok vannak kifogyóban, de én csak ülök a gép előtt. Ilyenkor dolgozom. Azt a napi négy órát, ami még megmaradt. És nem szólok senkihez. A gondolataim csak az enyéim, pedig mással is szívesen megosztanám őket.

Csend van. Reggel. Az örökmozgó gyermekem épp a másik oldalára fordul álmában. Kiosonok a szobából, és közben azon gondolkodom, hogy most kávét főzzek magamnak, hogy nyugalomban megihassam, vagy csak üljek le a fotelbe és nézzek magam elé. A kávé mellett döntök. Énidő. Ez a szó teljesen átértékelődött a nyakunkba zuhant önkéntes karantén ideje alatt.

Az én időm reggel 7 és 7.20 között van. Ha a gyerek korábban ébred, akkor ennyi sincs. Társasági életem nincs. Az a heti 2-3 „hogy vagytok” telefonbeszélgetés is úgy telik, hogy közben mindig van valami, ami eltereli a figyelmemet. Vagy épp életet mentek, mert felmászott valahova, vagy fél kézzel legózom, gyurmázom, rajzolok, plüssállat sebét kötözöm.

Akik az első hetekben hívtak, már azok sem hívnak vagy nem veszik fel, jobb esetben azt mondják, hogy nem hallak, mert kiabál a gyereked.

Igen, kiabál, mert gyerek, kiabál, mert ilyenek a háromévesek, kiabál, mert épp nem arra készült, hogy telefonálni fogok, hanem várja a megkezdett mese végét, az állat sebének bekötözését, a süni tüskéinek megrajzolását, és ezt hangokkal képzett szavakban is tudtomra adja. Nálunk nincs senki más, aki lekösse, átvigye a másik szobába, elkezdjen vele várat építeni, kirakózni, vagy csak simán beszéljen hozzá. Én is tudom, hogy a saját gondolataimmal csak abban a reggeli 20 percben vagyok egyedül.

Ugyanolyan, mégis más

Felkészülni, vigyázz, kész… Felébredt. Teljes erőbedobással kezdjük a napot. „Anyuuuu! Itt van még a vírus? – leteszem a félig megivott kávémat –, mert ha nincs, akkor menjünk el a lovacskákhoz!” Nem megyünk. Estig toljuk a rutint. Torna, reggeli, fejlesztés, ebéd, mesélés, olvasás, játék, uzsonna, lakás szétpakolása, összepakolása, vacsora, fürdés, alvás. Ez pontosan úgy hangzik, mint egy átlagos, hároméves gyereket nevelő családban. Hogy mitől más mégis?

Más a reggel. Senki nem tölti fel helyettem a gyerek szívét szeretettel, hogy felkészülhessen egy újabb lakásban töltött napra, arra, hogy anya majd főz, mos, takarít, rendet rak, tereget, hajtogat és addig nem lesz, aki figyeljen rá.

Nincs másik felnőtt, aki fél szemmel, a számítógép mögül kikacsintva figyeljen rá öt percre. És ez nemcsak egy átlagos hétköznapon, de hétvégén is pont ugyanígy van. A nap 24 órájában, a hét hét napján. Egy éve ilyenkor lerohantunk a játszótérre, a parkba, a boltba, bóklásztunk a bokrok között, néztük a bodobácsokat, kavicsot gyűjtöttünk, pocsolyában ugráltunk, rollereztünk, bandáztunk. Neki is volt társasága és én is tudtam felnőttekkel beszélni. Az intézményesített korszakban pedig ő bölcsiben, én a munkahelyemen vártam az újratalálkozást. Mennyire egyszerű is volt mindkét létezés! És mennyire szokatlan és idegen ez a bezártság.

 

Ne hagyd egyedül az egyszülős családokat!

#nehagydegyedül címmel társadalmi érzékenyítő kampányt indított az Egyszülős Központ, melyben híres emberek, közéleti személyek hívják fel a figyelmet az egyszülős családok nehéz helyzetére, ami a jelenlegi körülmények között még súlyosabb. Közel egymillió ember él egyszülős családban ma Magyarországon, mindenki ismer egy-egy ilyen gyermeket, édesanyát vagy édesapát, hiszen mindenhol jelen vannak, akár a családunkban, a barátaink között, a szomszédunkban, vagy a munkahelyünkön. Náluk most egyetlen ember végzi a családfenntartás, gondoskodás, nevelés, tanítás összes feladatát. Az egyszülős családok élete a mostani helyzetben a szokásosnál is nehezebb lett.

A kezdeményezés célja az, hogy vegyük észre ezeket az embereket, vegyük észre, ha segítségre van szükségük, akár egy-egy bevásárlásban, de sokat adhat nekik akár egy-egy támogató szó, beszélgetés is. Akár főbérlőként, akár barátként, akár a másik szülőként, döntünk róluk, vegyük tekintetbe, hogy a család egyetlen kézben van: az övékben.

Csak egy Őrangyal van

Boltba nem járunk, egy háromévessel nem úsznám meg ép ésszel azt a fél órát. Vagy rendelünk és megpróbáljuk kitalálni, hogy három hét múlva mire lesz szükségünk, vagy segítségül hívjuk az Őrangyalunkat. Vele a játszótéren ismerkedtünk meg, a gyerekeink nagyjából azonos korúak.

Egyik nap írt egy üzenetet, ami valahogy így hangzott: nagyon sokat gondolok rátok, ekkor meg ekkor megyek boltba, ha kell valami, szólj és elviszem nektek. Az egyetlen, aki segítő kezet nyújtott nekünk ebben az időszakban, és ezért nem tudok elég hálás lenni.

Dolgozni sem járok. Pedig hogy vártam, hogy visszatérhessek a felnőttek közé csaknem három év gyerekezés után. Az egyik munkahelyem a veszélyhelyzet kihirdetésével becsukta kapuit, a másiknál én mondtam azt, hogy nem tudom csinálni egyedülállóként, gyerek mellett. Most van egy fél, amit óvok, védek és ahol nagyon igyekszem az első, 12 órán keresztül tartó műszak után még teljesíteni.

Családi programjaink sincsenek. Az mit is jelent? Játszótéri anyukák korábban többen kérdezték, hogy mit csinálunk hétvégén. Őszinte mélabúval néztem ilyenkor rájuk. Szerinted? Ugyanazt, mint mindig. Pontosan ugyanazt. Nálunk minden nap vasárnap. Vagy hétfő. Vagy épp csütörtök. Ez azért is jó, mert szabadon választhatunk. Például ezen a héten csak keddeket tartunk, mert most ilyenünk van.

A harmadik fél hiánya

Más a délelőtt. Ez csak napirenddel kivitelezhető. Szerencsénk van, mert beállt egy rendszer. Tornával kezdünk, ez amolyan kötelező kör, a gyerek jól, én változóan rosszul viselem, de azért csináljuk. Utána reggeli és különböző ovis feladatok egészen délig, a gyerek kint színez, összeköt, számol, ragaszt, katyvaszt, gyurmázik a konyhában, miközben megfőzöm a lakásban fellelhető alapanyagokból az ebédet. Ha nem a papírra rajzol, akkor még takarítunk is majd közösen.

 

Dolgozni? Hát, azt csinálom. Ja, hogy úgy? Na, az még eszembe sem jutott. Erre is mondhatják, hogy áh, ez ugyanaz, mint bárhol máshol. Lehet, csakhogy itt mindent, a logikai játékoktól elkezdve a szobai akadálypályán át a kisautók mosóba küldéséig nekem kell kitalálnom. Le kell kötnöm napi 12 órában egy energiabombát. Nálunk nincs senki, aki reggel segítene a tornában, a reggeli elkészítésében, a nap elindításában, nem ragaszt senki este autópályát szigetelőszalagból a konyhakőre, vagy épít házat a nemlétező udvarunk nemlétező fájának tetejére.

Soha nincs jelen senki más rajtam kívül. A harmadik, negyedik stb. személy jelenlétének hiánya szembetűnő, alapjaiban határozza meg egy hároméves szocializációját, egy anya dilemmáit, félelmeit, mentális egészségét.

Más a délután. Jelenleg az „alszunk délután, de inkább nem” korszakot éli a hároméves, akivel a csendespihenő is legfeljebb 15-20 percig tart. Ekkor nem az ő szája, hanem az enyém jár, ugyanis mesét mondani kötelező, elvárt és szent dolog délben, akkor is, ha ő már előre megmondta, hogy nem hajlandó becsukni a szemét. Régebben, amikor aludt még, ilyenkor kaptam levegőt, tágabb lett a tér, voltak saját gondolataim nap közben is. Most nincsenek. Rutinosan telnek az órák.

Még egy kis kitartás

Mindig, amikor 4-5 körül ránézek a vekkerre, eszembe jut, hogy más gyerek ekkor kapja vissza a másik szülőt, aki addig vagy a munkahelyén, vagy a számítógép mögött, vagy a másik szobában töltötte a napot. Nálam ilyenkor jön a mélypont, a fuldokolás, a második kávé ideje. Ekkorra fogytam ki az ötletekből, ekkor esik szét a nap. A gyerek is fárad, megunta a mai napot velem, más ingerre vágyik és ilyenkor szétcsúszik ő is, vagy bújás, vagy hiszti, vagy rombolás, vagy szaladgálás, vagy ugrálás, vagy kidőlés formájában, de látszik, hogy nem bírja tovább.

Általában ekkor hívjuk fel a Mamát. A másik karantént, hátha ott történt valami érdekes. Ez az első telefonunk a napban.

Szerencsére a Mamához ma berepült egy bögöly és ezt a hároméves nagyon izgalmasnak találja, pár percet beszélgetnek a repülő szőrös izéről, úgyhogy nyugodtan megihatom a kávémat. Ez is valami.

Aztán én is elbeszélgetek a Mamával arról, hogy mire van szüksége, mit rendeljek neki valamelyik házhoz szállító cégtől. A lista hosszú, a beszélgetés is. A gyerek addig szétpakolja az egész lakást. Összepakolunk. Vacsora, fürdés, alvás.

Minden este megkérdezem tőle, hogy mi volt a legjobb dolog a napjában. És ő minden este azzal kezdi a felsorolást, hogy az volt a legeslegjobb, amikor együtt játszottunk, aztán jön a részletezés. Amikor megkérdezem, hogy mi volt a legrosszabb, akkor felsorolja azokat az időszakokat, amikor olyan tevékenységeket végeztem, amelyek ahhoz járulnak hozzá, hogy ne egyen meg minket a kosz vagy a kajamaradékfaló manó.

Kezdődik a második műszak

Elaludt. Ennyi volt. És most átgondolom a napot, befejezem a befejezhetetlent, átnézem a számlákat, befizetem, amit kell, átgondolom, hogy a kettő helyett megmaradt félállásomból mire futja, miket kell elintézni az eheti keddeken, hol szorítsam még jobban a nadrágszíjat úgy, hogy ebből a gyerek semmit ne vegyen észre. És amikor ezzel készen vagyok, akkor elkezdek dolgozni.

Magánéletem nincs. Senkivel nem tudom megbeszélni például a mai nap nagy sírását, az apró örömöket, a minket körülvevő nyomasztó híreket, nincs kivel meginnom egy pohár bort, megnéznem egy filmet. Nemcsak ma. Mondhatnám, hogy megszokott érzés ez. De mégsem. Most még üvöltőbb a csönd, mint a vírus előtt.

Vélemény, hozzászólás?