Szó szerint egyik napról a másikra vett nem várt fordulatot a fiatal, sportos, szegedi magyartanár, Gortva Tamás élete. Alig egy hónapja, szinte a járványhelyzet kezdetén műtötték agydaganattal, mégis mindössze három napra esett ki a munkából. Betegágyán pedig nem csak azt tanulta meg egy életre, hogy kire számíthat, de azt is, hogy mekkora erő rejlik még egy online térben, ismeretlenekből verbuválódott közösségben is, főleg ha a humor a közös pont.
– Hétfőn beugrottam az optikushoz, hogy nézzen már rá a kontaktlencsémre, valami nem stimmel vele, nem látok rendesen. Ő azt mondta, azzal szerinte semmi gond nincs, de a biztonság kedvéért mutassam meg magam egy szemésznek – kezdi történetét Tamás.
– Még délután el is mentem, ő sem látott a szememmel gondot, de elintézett nekem egy beutalót másnapra egy neurológushoz. Itt már akár gyanakodhattam is volna, másnapra időpont a magyar egészségügyben? Kedd reggel a neurológus a vizsgálat után egy MRI-t javasolt. Pontosabban ott előttem felhívta az osztályt, és amikor ajánlottak egy május közepi időpontot, felemelte a hangját: “akkor fogalmazok másképp: most kell egy MRI”. Csütörtökre már kezemben volt a lelet: agydaganat, ami a látóideget nyomja.
Nem volt időm a szememen gondolkodni
A sokkoló diagnózis után másfél hónappal Tamás már a műtőasztalon feküdt. Ám a harminckét éves magyartanár látása valójában már fél évvel a lelet kézhezvétele előtt elkezdett romlani. De ő igyekezett erről nem tudomást venni:
– Volt egy csomó jobb dolgom annál, hogy a szememen gondolkozzam. Tíz éve tanítok a szegedi Radnóti Miklós Kísérleti Gimnáziumban, ami az ország egyik elit gimnáziuma, mellette pedig az Arany János Tehetséggondozó Programban hátrányos helyzetű, tehetséges gyerekek felkarolásáért dolgozom. Mindkét feladat fantasztikus, és folyamatosan lelkesít. Eközben nyelvészetből végzem a doktori iskolát, részt veszek az egyetemen a tanárszakos hallgatók módszertani képzésében, és mellette edzősködöm egy szegedi teremben.
– Kalandvágyó vagyok, és nem nagyon szeretek nyugton maradni, végül a betegség leküzdésében is az segített a legjobban, hogy nem vagyok egy megzuhanós típus. Ha pedig legyűrt volna az ügy súlyossága, tudtam, hogy bármely pillanatban támaszkodhatok néhány nagyon közeli barátomra és a szüleimre.
A nevetés gyógyít
Tanárként ugyanazt tapasztalta meg, mint edzőként, és amit a műtét után lábadozva a betegágyán: a közösség erejét. Szinte minden gimnáziumi osztálya naponta küldött neki lelkesítő üzeneteket, munkatársai pedig a Női váltón is bemutatott Várkonyi Juditot kérték meg, készítsen bátorító videóüzenetet fiatal tanár „kollégájának”. Másnap Judit oldalának több száz követője csatlakozott a „karanténtanárnőhöz”, és küldték el jókívánságaikat a lábadozó fiatalembernek.
– Volt, hogy bejött az ápoló a folyosóról megnézni, mi van velem, mert annyira hangosan nevettem az üzeneteken – mondja Tamás.
– Már a karantén kezdetén nyilvánvalóvá vált a számomra, hogy a közösségek, az emberi kapcsolatok milyen fontosak ebben a helyzetben, és hogy szükségünk van egymásra. A műtét után még erősebben éreztem ennek a régi és új, ismerős és ismeretlen emberekből verbuválódott támogatói közegnek a jelentőségét.
Érettségiző tanítványaiért izgul most
Tamás a váratlan betegség ellenére alig esett ki a munkából. Az iskolabezárás után két hétig még online tanított otthonról, aztán a műtéte után nemsokára kezdődött a tavaszi szünet, így összesen három napig volt betegállományban. Érettségizős osztálya idén ugyan nincs, de sok végzőst készített fel vizsgára, akikért izgulhatott hétfőn, és saját szakmai kíváncsisága is hajtotta, hogy tisztában legyen az aktuális feladatokkal.
– Hiszem azt, hogy tanárként nekünk stabilnak kell maradnunk, például át kell tudnunk adni egy szerző érzelmeit, és ha épp a boldogságról szóló verset tanítok, hát ott, abban a 45 percben nekem el kell tudnom hitetni az önfeledt boldogságot, máskülönben hiteltelen lennék. Ezért sem akartam összeomlani és elhagyni magam – avat be Tamás.
– A gyerekeknek is fontos az állandóság, a folytonosság, és az, hogy kötődhessenek. Igen, a műtétet követő tíz nap komoly fájdalommal járt, de mire a szünet után újraindult a tanítás, már késznek éreztem magam arra, hogy lassan visszatérjek a rendes kerékvágásba. A kezeléseknek egy időre vége, most gyógyulni kell, és persze folyamatos kontrollra járni. Velem az év elején szó szerint megfordult a világ, de a betegség mégis segített megmutatni, hogy az emberi kapcsolatok milyen fontosak, kik állnak valóban mellettem, és kik azok, akik nem annyira.
És bár meglehet, hogy lassítanom kellene, de bennem az az érzés erősödött fel, hogy az életben mégiscsak az a legjobb, ha minél több élmény ér bennünket, ha minél több jó történik velünk – fejezi be.
