Erős férfi nem fél az erős nőtől

Az elmúlt időszak nőket fenyegető, gyűlöletkeltő megnyilvánulásaira válaszul írt rendkívül fontos cikket Pálinkás József, az MTA volt elnöke. Minden szavával egyetértek. Már gyerekként megtanítottak rá, hogy nőként kétszer annyit kell küzdenem, mint a hasonló kvalitásokkal megáldott férfikollégáimnak. Nem hittem el. Aztán felnőttem.

„Erős, fizikailag, szellemileg és érzelmileg egészséges, magabiztos férfiak nem félnek a nőktől, és nem bántják őket, sem szóval sem tettel” – írja Pálinkás József, a Magyar Tudományos Akadémia volt elnöke az Új világ blogon május 11-én az elmúlt időszakban megszaporodott, nőket érintő gyűlölködő megszólalásokra reagálva. Teszi ezt nagyjából két héttel azután, hogy Kövér László azt mondta, szánalommal tekint azokra a képviselőkre, akiknek a személyi száma 2-vel kezdődik, hiszen nincs annál elszomorítóbb, amikor egy gyűlölettől eltorzult női arcot lát az ember férfi létére.

„A nők közéletben való erőteljesebb megjelenése a 21. század nagy lehetősége. (…) Az a férfi, aki ettől fél, az önmagától fél. Fél, hogy hiányzik belőle az erő, ezért erőszakra kényszerül” ­– írja Pálinkás József. És felteszi a kérdést: „Miért lett a gyűlöletkeltés célpontja a közéletben szerepet vállaló nő? Meggyőződésem, hogy félelemből. Gyenge, elbizonytalanodott férfiak kisebbrendűségi érzéséből fakad ez a feltoluló gyűlöletet kiváltó félelem” – adja is meg azonnal a választ.

Nagyon fontos dologról beszél. Olyasmiről, amit mi nők mindannyian átélünk, amikor nem vagyunk hajlandóak tovább bólogatni.

A közéleti szerepvállalás talán a legmagasabb szintje ennek a játszmának, de messze nem az egyetlen. Tudja ezt minden alulértékelt, bőven többre képes, titkárnői pozícióban őrizgetett Zsuzsika és Krisztike.

A női alsóbbrendűség éreztetése vagy konkrét emlegetése még azt is megtépázza, aki számít az ellenállásra, azt pedig, akit felkészületlenül ér, akár azonnal képes a sárba tiporni.

Amikor gyerek voltam, arra tanítottak, hogy mindig találjam meg a megfelelő időpontot a véleményem kinyilvánítására, hogy számoljak el tízig, mielőtt meggondolatlanul válaszolnék. Hogy miért? Mert azon túl, hogy a hidegvér és a megfontoltság hosszú távon hasznos, még nő is vagyok, és mint ilyen, sosem hagyhatom lankadni a figyelmem, hiszen mindenért dupla annyit kell majd dolgoznom, mint egy hasonlóan tehetséges vagy okos férfinak.

Lehet ezzel vitatkozni, de azt gondolom – hogy bár én talán mégis a szerencsésebbek közé tartozom –, így igaz.

Egy nőnek még mindig sokkal többet kell letennie az asztalra, hogy komolyan vegyék, és sokkal kevesebbet bocsátanak meg neki, mint egy férfinak.

Ha rossz napja van, biztos menstruál, ha hibázik, az nem azért van, mert ember, hanem azért, mert nő. Ha a tehetsége mellé esetleg még szép/kellemes/csinos külső is társul, még nagyobb a bűne. Ha pedig mégis előbbre jut, az általánosan elfogadott vélekedés szerint az is csak széttárt lábai eredménye lehet. A lényeg: a nő magában nem lehet elég, ha jobb, ha felkészültebb, ha okosabb, ha tehetségesebb, így vagy úgy, de le kell nyomni.

Ha mégsem, anyagilag akkor sem szokás ugyanúgy elismerni a munkáját, mint egy hasonló kvalitású férfikollégáét. Az Egyenlítő Alapítvány adatai szerint Magyarországon még mindig 14 százalékkal keresnek kevesebbet a nők a férfiaknál. És nem csak azért, mert több férfi dolgozik magasabb pozícióban, mint nő. Sajnos azért is, mert ugyanazt a munkát még mindig kevésbé fizetik meg, ha nő végzi, mint ha férfi. Az Eurostat adatai szerint szektorok szerinti bontásban is jelentősek a különbségek: a legnagyobb hátrányban uniószerte a pénzügyi és biztosítási tevékenységekben dolgozó női munkavállalók vannak, az állami kontra magánszektor összevetésből pedig – Magyarországon – az állami fizetések mutatnak nagyobb eltérést. És akkor még nem beszéltünk a láthatatlan és egyben fizetetlen munka problémájáról, ami jelentős többletterhet ró a nőkre, és ami a jelenlegi járványhelyzetben csak súlyosbodni látszik.

Hiszen kinek a dolga most is gyereket nevelni, kisiskolást tanítani, háztartást vezetni, kenyeret sütni, karanténszülinapot szervezni, bevásárolni, saját pénzt keresni, gondolatot olvasni és varázsolni? A felmérések szerint túlnyomórészt most is a nőknek.

Ennek ellenére különösen bosszantó, hogy – nagy-nagy tisztelet a kivételnek – a nőket komolyan venni itthon még mindig úri huncutságnak tűnik, pedig, ahogy írásában Pálinkás József is mondja: „A nők erőteljes megjelenésétől nem félni kell, hanem örömmel fogadni, mert mindannyiunknak jobb lesz, ha kétszer annyi jó gondolat, és kettőnél biztosan többször annyi szeretet, empátia és gondoskodás jelenik meg a közéletben.”

Ehhez képest a magyar Országgyűlésben még mindig csak „mutatóban” ülnek nők. 30 éve 10 százalék körül mozog a női képviselők aránya, miközben a női kvótának köszönhetően világszinten megduplázódott ez a szám. A kormánypárti képviselőnők megnyilvánulásait elnézve néha tényleg úgy érzem, hogy csak arra kellenek, hogy ha már muszáj, valaki legalább felületesen foglalkozzon kicsit a férfiak számára nyűgös, de elkerülhetetlen „nőügyekkel”. És így van ez az élet többi területén is, mert mi magunk sem védjük meg egymást. Mégis mit várhatunk, ha a nők elleni erőszakot megállítani próbáló Isztambuli Egyezmény ratifikációja mellett a kormánypárti női képviselők sem merik letenni a voksukat? Tőlük sok jót biztosan nem.

Pálinkás József szavai azért is nagyon fontosak, mert férfiként, fontos közéleti szereplőként áll ki nyilvánosan a nők mellett. Vívhatnak a nők bármilyen harcot, amíg a velük gondolkodó férfiak – kényelemből, megszokásból – nem emelik fel szavukat, amíg alkalmazkodnak a rossz társadalmi elvárásokhoz, addig minden lépést dupla olyan nehéz lesz megtenni, mintha hátszél is segítené az előrehaladást. Kíváncsian várom, ki emeli még fel a szavát a közeljövőben…

Fotó: Pexels.

Vélemény, hozzászólás?