A gyerekekre hivatkozva harapjuk át egymás torkát

Két hónapja fuldoklunk otthon mi szülők, és elnézve a cikkek alatti kommentek hangvételét, egyértelműen látszik, hogy a teljesítőképességünk határához értünk. Nem egyszerűen fáradtak, hanem végletekig kimerültek vagyunk. Bántjuk egymást, pedig épp az összekapaszkodásból meríthetnénk erőt.

Most a járványhelyzet alatt jelent meg a nagyszerű Margaret Atwood  (A szolgálólány meséje) író egy magyar nyelven még nem publikált könyve, Az ehető nő.  Alig vártam, hogy a kezembe vehessem.

– Anyaaaa, ehetek egy pez cukrot?  – Nem.

Szóval, alig vártam, hogy a kezembe vehessem, mert…

– Apaaaa, segítesz?

 Mert úgy érzem, most különösen nagy szükségem van arra, hogy kilépve a saját életemből, egy kicsit másokéban éljek.

– Anyaaa, levennél nekem néhány fülbevalót? Mondjuk egyet, kettőt, hármat, négyet, ötöt vagy hatot?

 De hagyjuk is a könyvet. Két hónapja toljuk a home office-t egy óvodással. Igen, csak eggyel. Ráadásul minimum ketten vagyunk rá, de a legjobb napokon is pont így néz ki egy-egy cikk megírása. Az olvasással ugyanez a helyzet. Mégis rendelem a könyveket, mert a látványuk is megnyugtat. Ahogy a növényeké is, mert abból is egyre több van körülöttünk.

– Anya, nézd mit rajzoltam!

 Basszus, negyedjére vesztem el a fonalat húsz perc alatt. Pedig pontosan tudtam, miről akarok írni, amikor leültem. Még jó, hogy nem százmilliók sorsáról kell döntenem nap mint nap egy óvodás mellől.

Tényleg én akartam

Ja, hogy én akartam gyereket. Ez mondjuk igaz. Sőt, most is akarom. De nem véletlenül iratkoztam ki magyar szakról harmadévben.

Addigra jöttem rá, hogy nekem nem való a pedagógia, én nem akarok tanítani. Anya tiszta szívemből akartam lenni, pedagógus nem.

– Anyu, azt akarom mondani, hogy van egy bibis ujjam, ami nagyon csíp.

Huszonöt perc, ötödik megszakítás. Úgy, hogy itt van a húgom, aki viszont végül csak pedagógus lett, és akinek a kedvéért egyébként bármilyen feladatot megcsinál a lányom. Csak most éppen ebédet főz, ami viszonylag rövid ideig köti le az ötévest, aki már megint nekem kiabál. Most egy fülbevaló gubancolódott a hajába.

Sebaj. Mission completed. Fülbevaló kiszabadítva (olló nélkül), kaja a sütőben, úgyhogy indulnak biciklizni. Már csak egy utcára menős outfitet kell elővarázsolnom, és végre nyugodtan dolgozhatok.

Mások ezt évekig tanulják

Szóval, most, hogy elindultak, térjünk vissza kicsit a „te akartad” szövegre.

Minden anya nevében kikérem magamnak, hogy bárki megkérdőjelezze az anyai kvalitásaimat, felróva azt, hogy meg merek szólalni, ha ebben a helyzetben úgy érzem, igazságtalanul nagy teher nehezedik ránk, szülőkre.

Én/Mi ugyanis normál esteben igenis tudunk mit kezdeni a gyerekünkkel. De nem vagyunk óvodapedagógusok/tanárok, pláne nem tudunk osztódni, hogy mosolyogva, feszültségmentesen, mondókázva, fejlesszünk/tanítsunk egy óvodást/kisiskolást és maradéktalanul elvégezzük a munkánkat is.

Ezt az emberek normál esetben évekig tanulják, hogy aztán náluk gyakorlottabbaktól ellesve a mindennapi életben valóban használható fogásokat, egyszer bátran nevezhessék magukat pedagógusnak. Épp úgy, ahogy én is évekig tanultam az újságírás alapjait, hogy aztán egy igazi szerkesztőségben rájöjjek, a tanultakból mi működik és mi nem a való világban. Erre minket senki sem készített fel. És ez nem is valami olyasmi, amit az ember ösztönből megold.

Ez így nem egyszerűen mély víz, ez maga a Mount Everest felkészülés és oxigénpalack nélkül.

Ráadásul azok bőrére megy a játék, akik a legjobbat érdemelnék, a gyerekeinkére. Az egészben ezt tartom a legigazságtalanabbnak.

Őszintén nem hiszem, hogy bárkit (és itt nem a szintén fuldokló tanárokra gondolok, akik minden tiszteletet megérdemelnek) is érdekelt odafentről, hogy hogyan lesz ez az egész hónapokon keresztül kivitelezhető. Tudták, mit várhatnak: a szülő és a pedagógus is addig dolgozik majd a gyerekért, amíg bele nem döglik. Így vagy úgy, de fenn fogják tartani őket a vízen, ahogy mindig, ha meg összeroppanak, hát így jártak. Vannak itt fontosabb dolgok is, mint a családok valódi védelme.

Véres viták arc nélkül

De ha ez már így alakult, legalább mi megérthetnénk egymást. Nézem a cikkek alatti kommenteket, és két dolgot látok világosan. Az egyik, hogy ahány család, tényleg annyi különböző élethelyzet és egyéni csata mutatkozik meg a mostani válság alatt is. A másik, hogy ahány őszinte és fáradt vallomás tűnik fel, sajnos legalább annyi becsmérlő és megalázó hozzászólás is érkezik. Csak néhány az elmúlt napok legerősebb kommentjeit közül:

A héten azért kapott egyest angolból a lányunk, mert elfelejtettük elküldeni a leckéjét, csak lefotóztuk. 4 órákat alszom. (…) Már megfordult a fejünkben többször is, hogy írunk mindegyik iskolába egy nyilatkozatot, hogy mi magunk kérjük az évismétlést és akkor vége a borzalomnak.”

„Ma álmomban megvertem a 6 éves óvodás kisfiamat, mert nem maradt csöndben. A lelkiismeret-furdalástól meg nem tudok visszaaludni – hát milyen anya vagyok én?! (…) Ki vagyok borulva. Napok óta megint csak sírok mindenen.”

„Azon senki nem gondolkozott még el, hogy az anyák alapvetően nem sikeres vállalkozónak vagy munkahelyen robotoló munkásnak teremtődtek? Kifordult a világ, sok gyerek egyedül ül a 4 fal között, mert a szülők nincsenek jelen a saját életük számára sem.”

„Március 16-a óta nem tudom megszámolni mennyi apró idegösszeroppanásom volt. Nem akarom – hiszti. Menni akarok! – hiszti. Minek ennyi lecke, nem csinálom! – hiszti. Üvölt, tombol, dobál, tör, zúz és még sorolhatnám.”

„Hol vagytok, szuper anyuk? Eddig nem kellett helytállni a munkahelyen, otthon, a gyereknevelésben? Ki tanult korábban a gyerekkel? Elhiszem, hogy nehéz időket élünk, de ez az anyai példamutatás, hogy nem bírom rávenni a tanulásra, akkor feladom?”

Kimerültünk. Nem csak mi szülők, de biztos vagyok benne, hogy a tanárok is. Sebzettek és elkeseredettek vagyunk. Hiába érkeznek az enyhítések, a helyzet egyelőre kilátástalannak tűnik. Ennek ellenére, vagy talán épp ezért, sokszor a megértés és az együttérzés legapróbb szikráját sem mutatva bántjuk egymást. Miközben már most kutatások bizonyítják, hogy a nőkre egyébként is súlyosabban háruló többletterhek, a láthatatlan munka mértéke csak megsokszorozódtak a járvány következtében, vagyis mindenkinek inkább egy ölelésre lenne szüksége.

Most már elég, csak aludni szeretnék!

Épp akkor sikerült megfogalmaznom magamban, hogy nagyjából olyan fáradt vagyok az állandó készenléttől, mint mikor a lányom újszülött volt, amikor egy barátom maga is azt mondta, hogy pont olyannak látja az egyébként szintén home office-ban küzdő feleségét, mint a gyermekágyas időszak alatt.

Kizárt, hogy véletlen legyen az egybeesés. Akkor voltam utoljára ennyire fáradt, amikor a lányom még hatszor kelt éjszaka. És, mielőtt jönne az újabb „te akartad” szöveg, szólok, hogy bár türelmes vagyok, ebből azért tényleg elegem van.

Imádom a lányom, mindent megadnék érte, hogy boldog legyen, de a szomorú helyzet az, hogy ha nem dolgozom, akkor záros határidőn belül nagyon nehéz lesz az élete. Mert a mi társadalmunk már így működik. Egy család biztonságos fenntartásához a férfi munkája mellett szükség van a nőére is. Ennyi. És őszintén nem tudom befogadni a dumát arról, hogy a korlátozások mekkora esélyt jelentenek a családnak, mert bármennyire is örülök annak, ha valaki tudja élvezni, én csak aludni szeretnék egy nagyot.

Márpedig dolgozni muszáj

De mostanság nem fogok, mert a gazdaság romokban hever, és sokakhoz hasonlóan egyszerűen úgy érzem, hogy mivel tényleg nem tudhatom, mit hoz a holnap, nem engedhetem meg magamnak, hogy ne dolgozzak. Sőt, azt sem, hogy ne próbáljam meg a tőlem telhető legjobb munkát végezni, mert a verseny nagy, és ha rövid távon elbukok, annak a jelen állás szerint kilátástalanul hosszú távon is következményei lesznek. Nagyon megértek mindenkit, aki hasonlóképp próbál talpon maradni a gyereknevelés-munka-háztartás háromszögében. Ez egyáltalán nem könnyű. Úgyhogy marad a remény, hogy még szeptember előtt kinyitnak az ovik. Mármint úgy rendesen, mert az ötfős csoportokba gyakorló home officerként nekünk esélyünk sincs bekerülni. Holott segítségre ugyanúgy szükségünk volna, mint azoknak, akiknek be kell járniuk a munkahelyükre. 

Utálom magam ezért, de tudom, hogy munka mellett képtelen vagyok megadni a lányomnak, amire igazán szüksége volna.

Mégis megpróbálom, ahogy mindenki más, mert nincs nála fontosabb. Pedig, ha egész nap biciklizünk és foglalkoztatózunk, akkor csak éjjel tudok dolgozni. Ha éjjel dolgozom, nem alszom. Ha nem alszom, akkor tényleg képtelen leszek olyan anyja lenni, amilyet megérdemel. Ha nem dolgozom, nem keresek. Most akkor melyik kezembe harapjak? 

Fotó: Pexels. 

Vélemény, hozzászólás?