Barion Pixel Skip to content

Futás – A legjobb dolog, amit valaha utáltam

Öt métert sem tudok futni, nemhogy 5 kilométert, gondoltam még másfél évvel ezelőtt is magamról. Valami földöntúli, csodás tehetséget tulajdonítottam minden futónak, ami nekem egyszerűen nincs. Hogy lenne? Gyerekként sem volt, utáltam az iskola körül róni a köröket. Aztán történt valami. Újra megpróbáltam, és talán én lepődtem meg rajta a legjobban, hogy meg is csináltam. Ennek már egy éve, és ma már tudom, többet köszönhetek a futásnak, mint eleinte hittem. 

Ha van valami, amit gyerekként mindennél jobban utáltam, az a futás. Na nem a visongós szaladgálásra gondolok az udvaron, hanem arra az igazi tüdőkiköpős, lapos tornacipős, izzadságszagú szenvedésre az iskola körül. A gondolatától is rosszul voltam. Senki sem tanított meg jól futni, az oldalam rettenetesen szúrt, alig kaptam levegőt, és ha mindez nem lett volna elég, mivel én voltam a leglassabb, az utolsóként befutónak kijáró megaláztatást is el kellett viselnem. Rémálmaimban se térjenek vissza az általános iskolai tesi órák kötelező Cooper-körei!

Én és a futás örök ellenségek leszünk

Szörnyű volt, nem csoda hát, hogy elhittem, nem tudok futni. Hogy nekem ez nem megy. Hogy én és a futás örök ellenségek leszünk. Bemagyaráztam magamnak, hogy béna és gyenge vagyok hozzá. Most már tudom, inkább csak türelmetlen és éretlen voltam, de mentségemre szóljon, hogy egy tanárom sem próbált meg erre soha rávilágítani. Hagytak szenvedni. Egyetemistaként, huszonévesen hallottam először a mászóedzőmtől, hogy hülyeséget beszélek. Ő magyarázta el, hogyan kéne ezt jól csinálni, és azt is, hogy a futóknak nemcsak állóképességre, de jó monotonitástűrésre is szükségük van. Na, meg azt is tőle hallottam először, hogy futás közben ugyanúgy termelődik adrenalin, mintha extrém sportot űzne az ember, így, ha már belekezdtél, nem nehéz függővé válni. Leírva talán nem tűnik nagy dolognak, de az én fejemben rendet tett. Ha nem is jött meg a kedvem azonnal hozzá, az, hogy nevén nevezte a dolgokat, segített tisztábban látni a futáshoz fűződő ellentmondásos viszonyomat.

Merthogy az igazság az, hogy miközben utáltam, piszkosul vágytam rá, hogy nekem is menjen, csak épp – most már tudom – nem álltam rá készen.

Végül maga az élet hozta úgy, hogy adtam magunknak még egy esélyt. És milyen jól tettem! Életem első, sikerrel, egészben megtett 5 kilométere jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy változtatni tudtam a sorsomon, hogy elhittem magamról, elég vagyok hozzá, hogy a kezembe vegyem az irányítást, és hogy ki tudtam lépni a mókuskerékből, ami mára kétségkívül felőrölt volna.

Egy anyám van, mégis futok

„Fusson, akinek hat anyja van!” – emlékszem, ezt válaszoltam egy értekezleten az egyik kollégámnak, miután alaposan kielemeztünk egy Monspart Sarolta interjút. Esküszöm – bár már akkor is félelemmel vegyes tisztelettel néztem fel a „nagy” futókra –, komolyan is gondoltam. Két hét múlva mégis ott álltam a töltésen egy telefonnal a kezemben, hogy még egyszer utoljára nekifussak az első 5K-nak. Nem bántam meg.

Akkoriban nem voltam túl jól. Úgy éreztem, bármennyire próbálok is, nem hajlok tovább, hogy hiába minden erőfeszítés, képtelen vagyok formára gyúrni magam. Nem megy. Egyik részem feladta, elkezdett beletörődni, a másik, a zabolátlanabb viszont szabadulni akart. De mivel igazából mindig is az előbbi, önbizalomhiányos volt túlerőben, sokáig úgy tűnt, a másiknak legfeljebb a fejemben van esélye. Aztán sok minden történt, és ez a sok minden amellett, hogy bizonyos kapukat bezárt, egészen újakat meg is nyitott.

És az egyik ilyen kapu – a futás –megadta az esélyt rá, hogy felülkerekedjek önmagamon, hogy megtanuljam, nem csak küzdeni tudok, de győzni is, ha kell. Mégpedig nem is akárki, saját magam felett. Ezt pedig az egyik legnagyobb dolognak tartom az életben.

Az első 5K piszkosul fájt. S bár már egy éve megy, és megvan az első 10K is, sokszor még most is bele akarok halni. Nem fogok hazudni, kimerült vagyok, egyébként is csapágyasra hajtottam magam, a járvány pedig csak rontott a helyzeten. Mostanság, ha eljutok egyáltalán, olyan 2,5 kilométer körül már levegőért kapkodok. De végigcsinálom, és nemcsak azért, mert tudom, hogy képes vagyok rá, hanem azért is, mert szinten tart. És itt nem a fizikai teljesítőképességemre gondolok. Persze az is fontos, de ami még ennél is lényegesebb, az az, hogy a futásnak köszönhetően a szakmai kihívásokkal is bátrabban nézek szembe.  Mert tudom, hogy akkor is végig tudom csinálni, ha rohadt nehéz, ha közben úgy érzem, beledöglök.

Nem hagyom magam többé

Az első 5K-val be akartam bizonyítani magamnak, hogy nem vagyok már az a gátlásos kislány, aki voltam. És amíg dolgoztam érte, rájöttem, hogy mindez nemcsak a futásra, de az egész életemre igaz. Feltettem magamnak a kérdést, hogy ha ez így van, akkor miért hagyom mégis, hogy belémbeszéljék az ellenkezőjét?

Miért hagyom magam úgy hajlítani, ahogy magamtól sosem hajolnék?

Május volt, amikor megszületett bennem a végső döntés a nagy váltásról. Majdnem egy éve már, hogy vettem egy nagy levegőt és levettem a kinőtt kabátot. Bár nem volt könnyű, azóta sem bánom. Aznap drótkerítésen kibukó pipacsokat fotóztam futás után. Olyanok voltak, mint én. Szabadok, még bezárva.

Nem sokkal később ténylegesen is kiléptem az addig biztonságosnak hitt világból, hogy megismerjek egy újat, és biztosan tudom, hogy ezzel nem egyszerűen megmentettem, de újra is építettem magam. És ezt már egy járvány sem veheti el tőlem.

Nyitókép: Canva 

Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.

Tetszett a cikk?

Megosztás:

Ajánlott cikkek:

2024 © NŐI VÁLTÓ - Minden jog fenntartva | Weboldal: Kardos Gergely