Az örökbefogadásra fel kell készülni – Tényleg segít a tanfolyam

Örökbefogadás során számos olyan élethelyzettel találkozhat a leendő szülő, amire a hétköznapok nem készítik fel. A nemrégiben eltörölt tanfolyam éppen ezért volt fontos. Pataki Zita arról ír, miben segíthet a képzés, és miért gondolja, hogy annak ingyenesnek és bizonyos esetekben választhatónak kellett volna lennie. Videó a cikkben. 

2 évet dolgoztam a gyermekvédelemben. Régen. Emiatt lett államigazgatási és jogi végzettségem is. Megtanultam, hogy az örökbefogadásnak sokszor valamilyen sorstragédia az alapja. Találkoztam magukra hagyott, kitaszított nőkkel, és olyanokkal is, akiket azért vetett meg a társadalom, mert babamentő inkubátorba helyezve próbáltak jobb életet biztosítani gyermeküknek. Sokan kérdezték, milyen anyák ezek? (Így, ezek. Nem ők.) Hogy képes egy anya ilyet tenni gyermekével? 

S bár az örökbefogadásnak sokszor valóban tragédia az alapja, az örökbefogadás társadalmi szintű elfogadásával még nagyobb tragédiákat lehetne elkerülni.

Tudom, mert a szakdolgozatom témája a csecsemőgyilkosság volt, így számos olyan élethelyzettel találkoztam, amelyekben látszott, hogy a szülő nő magára hagyatottsága, a rossz szociális és anyagi körülmények, a környezet támogatásának elvesztése vagy a szégyenérzet milyen borzalmakhoz vezethet.

Túl könnyen ítélünk

Már akkor is foglalkoztatott a kérdés, hogy miért ítélünk olyan könnyen? A nem kívánt terhesség kimenetele vajon csak a terhes nőtől függ? Mekkora a környezet szerepe? Miért nem beszélünk a társadalmi felelősségről is? Vagy miért mondjuk azt, hogy a csecsemőjét inkubátorba helyező nő eldobja a gyermekét, miközben valójában gondoskodik róla? Miért ítéljük el azt a nőt vagy lányt, aki lemond a gyermekéről, ha nem tudunk semmit a körülményeiről?

Sokan akkor is ítélkeznek, ha valaki nem akar gyermeket, vagy túl korán, vagy túl későn, például 40 fölött akar.

Az életünknek fontos része az ítélkezés. Minden nap, mindannyian tesszük. Megítéljük, hogy egy helyzet biztonságos-e vagy sem, munkánk során is sokszor hozunk döntéseket előzetes ítéletünk alapján. Az egész jogrendszerünk ezen alapul, de az egész életünk is, hiszen döntéseink meghatározzák az életünk minőségét. Megítéljük a helyzetünket (anyagi, egészségügyi stb.) a többi emberéhez képest. Ha lapozgatunk a közösségi médiában, ott is alapvetően ezt tesszük, még a kapcsolatainkat is így építjük ki.

Az élet nem fekete vagy fehér

A legtöbb ember ítélete a jó és a rossz viszonyrendszerében fogalmazódik meg. Nekem például nagyon jó szomszédaim vannak (én tudom, hogy nekem mi a jó), csuda klassz a férjem (én tudom, miért). Egoista megközelítés ez, amely nem más, mint személyválogatás. Az emberközpontúság, az valami más. Ez hiányzik. Ez már a másik ember tisztelete és elfogadása. A humanizmus. Ez nem könnyű feladat ám, mert ahhoz, hogy elérjük, minden korábbi mintánkat el kell engedni, vagyis előítéletekkel telten nem sikerülhet.

Ha az örökbefogadásról van szó, a legerősebb előítéletek talán a származást érintik. Ma Magyarországon örökbefogadás esetén tilos a gyermekről etnikai származási adatokat nyilvántartani. Az örökbe fogadni szándékozó szülő azonban jelezheti ilyen jellegű igényét a jelentkezéskor. A társadalomban jelen lévő etnikai előítéletek a roma származású gyerekek örökbefogadására vannak a legnegatívabb hatással, és erre épp a gyermekvédelmi rendszer ad lehetőséget.

Nekünk nem számítana a származás

Ha Atival az örökbefogadás mellett döntenénk, a gyermek származása nem számítana, a korára pedig már nem annyira tudnánk meghatározni, hiszen a törvény 45 év korkülönbséget ír elő, vagyis ebben a pillanatban „csak” egy egyéves vagy annál idősebb gyermeket kaphatnánk. Valószínűleg meg is felelnénk, és nagyon úgy tűnik, hogy már tréningre sem KELLENE mennünk.

Múlt héten írtam pár sort az új szabályozással, az örökbefogadási tanfolyam eltörlésével kapcsolatban, de mivel rövidsége miatt félreértésekre adott okot, most szeretnék újra beszélni róla, szeretném pontosítani a véleményemet.

Úgy gondolom, hogy kissé korai, gyors és átgondolatlan lépés volt a kötelező tréning eltörlése.

De azt is határozottan vélem, hogy nincs rá szüksége mindenkinek (pl. annak, aki ezen a területen dolgozik, szakirányú végzettségei vannak). Emellett nagyon drágának éreztem a tanfolyamot. Páronként akár 120-160 ezer forintot is fizetni kellett érte, ami igen megterhelő összeg egy átlagos háztartásnak. Úgy gondolom, jobb megoldás születhetett volna, ha inkább ingyenessé teszik, és bevezetik a felmentés lehetőségét. Hiszen az még, hogy nincs rá szüksége mindenkinek, nem jelenti azt, hogy senkinek sincs. Azt, hogy nem kötelező, erősen furcsállom akkor, amikor a gyermek származására Magyarországon még mindig ki lehet térni, még mindig meg lehet jelölni! Vajon nem épp az érzékenyítésben betöltött szerepe lenne az, ami mégis erősen indokolttá teszi?

Persze mással is tudom indokolni! A tanfolyam olyan helyzetekre készít fel, amelyekkel az átlagember nem találkozik a hétköznapokon.

Felkészítés nélkül elég erősek vagyunk-e?

Felkészítés nélkül vajon tudom-e, hogy amikor én elmegyek egy nevelőszülőnél elhelyezett 3 éves gyermekért, akit örökbe fogadni szándékozom, és aki a nevelőanyjához bújva sír, és nem érti, miért akarom elválasztani a legcsodálatosabb embertől, akkor mit érzek? És azt, hogy ő mit érez? Hogy mit tegyünk? Nem. Ha nem mondja el előtte senki, hogy mi fog történni, azt gondolhatom, emberrabló vagyok. Gonosz vagyok. Fájdalmat okozok. És annyira mélyen, kristálytisztán ezt érzem, hogy inkább nemet mondok az örökbefogadásra, csak mert nem tudok megbirkózni ezzel az érzéssel…, mert nem készítettek fel engem.

Megkérdeztem volna a jogalkotót arról is, hogy tudja-e, mi az a lojalitáskonfliktus? Mert egy örökbefogadó ezzel is találkozik, ha épp nem csecsemőt visz haza a kórházból.

Ez azt jelenti, hogy amíg a gyermek még a nevelőszülőknél él, de már ismeri leendő családját, előfordul, hogy máshogy viselkedik és mást mesél az örökbefogadóknak, mást a nevelőszülőnek. Hazaindulás előtt például jóízűen megvacsorázik a gyerkőc az örökbefogadókkal. Miután hazaér a nevelőszülőhöz, azt mondja nekik, hogy nagyon éhes, mert nem kapott enni. A nevelőszülő jól megeteti és neheztel az örökbefogadókra, hogy miért nem figyeltek az étkezésre jobban, és ezt szóvá is teszi a következő találkozáskor. Az örökbefogadó szerencsére átlátja a helyzetet, ami fontos, nem fog neheztelni a gyerekre a füllentés miatt, mert már tudja, hogy ez egy tipikus példája a gyereklojalitás konfliktusának.

De megkérdezném a jogalkotót arról is, hogy rosszalkodott-e gyermekkorában? Ez az egyszerű viselkedés, amit minden szülő átél, kicsit másképp jelenhet meg egy örökbefogadott gyermek esetén. Ahhoz, hogy a gyermek biztonságba érezhesse magát, az örökbefogadóknak bizonyítaniuk kell a szeretetüket. A gyerkőcök furfangos próbák elé állítják őket. Ilyenkor arra kíváncsiak, hogy „akkor is szeretsz-e, ha én ezt meg ezt csinálom?”. És nagyon messzire képesek elmenni. Előfordul, hogy bántja a gyerek a szülőt, csípi, harapja, vagy bántja a családban lévő másik gyereket, kutyát, macskát, nyulat. Nem azért, mert gonosz, hanem mert feszült, frusztrált. Tudnia kell, hogy ő akkor is a család része marad, ha rosszat csinál.

Vajon hogyan vállaljanak gyermeket a szülők, ha azt sem tudják, hogy az örökbefogadás mivel jár? Persze mondhatjuk azt, hogy lehet önként menni a tréningre! No de a kézmosásról is azt gondoltuk, hogy megy mindenkinek. Nem ment. Újra meg kellett tanítani. És itt is életek forognak kockán.

A Meddőnek nyilvánítva! 21. részét itt is megnézhetitek: 

Vélemény, hozzászólás?