A családon belüli erőszak pofon nélkül is öl

25 éves voltam, amikor megismertem a majdnem volt férjem. Levett a lábamról. Határozott volt, közkedvelt, sikeres, nagyvonalú és odaadó – legalábbis a beetetés időszakában. Mire eszméltem, már része voltam a játszmának, amit úgy hívunk csak, hogy manipuláció. Mire észbe kaptam, eltelt az életemből nyolc év. Nyolc évig hazudtam, hogy boldog vagyok, nyolc évig hittem, hogy bár bánt, de azért szeret. Nyolc évig hittem, hogy majd a szeretetem meggyógyítja a sérült kisfiút, akit nem tanítottak meg szeretni. Végül én gyógyultam ki az agymosásból. Zora története következik. 

Egyéves múlt a gyerekünk, amikor motoszkálni kezdett egy gondolat a fejemben: megvan minden, mégsem vagyok boldog. Nem szeretek beletörődni dolgokba, így vizsgálódni kezdtem, hogyan lehetnék újra boldog. És miért vagyok egyáltalán boldogtalan? Néztem azt a kicsi gyermeket, és megéreztem a felelősségét annak, hogy én vagyok az anyja. Egy boldogtalan nő. Milyen példát mutatok így neki, milyen párt választ majd így, ha felnő? Bár akkor már hosszú évek óta hallgattam, hogy döntésképtelen vagyok, mégis eldöntöttem, változtatni akarok, újra boldog leszek. És itt elindult a lavina.

Ahogy újra nyiladoztam hervadó viráglétemből, úgy távolodott egyre jobban a férjem. És durvult. Nem, nem ütött meg. Sőt, még csak nem is kiabált. Az eszköztárnak nála ez nem volt része. Csak alázott, de azt porig. Minden minőségemben: nőként, anyaként, feleségként, emberként. Mindegy volt, csak hervasszon tovább. Ekkor még fogalmam sem volt, mit jelentenek azok a fogalmak, hogy nárcisztikus személyiségzavar, verbális bántalmazás, gázlángozás, vagy, hogy a családon belüli erőszakhoz nem kell, hogy pofon csattanjon. Közel egy évig harcoltam a házasságunkért egyedül. Közel egy éve pedig harcolok az új életünkért, bezzeg ebben már „partner”.

Az önfeláldozás oltárán

Húsvét óta háború dúl. Háború, ami ellen minden porcikám tiltakozik, mégsem maradt más választásom. Válunk. Vagyis csak válnánk, ha hagyná az a fránya Covid. Na, meg a férjem. A majdnem volt. Merthogy nekem ő már az. Sokszor kívánom, bárcsak szép emlék maradna. De nem marad. Nem hagyja ezt sem. Hiába a 10 hónapnyi különélés, a birtoklás vágya, az erőfitogtatás, a kontrollgyakorlás mit sem csillapodott.

Harcolnom kell azzal az emberrel, akit valaha tiszta szívből szerettem. Harcolnom, mert vele máshogy nem lehet.

Valójában az egész közös életünk egy küzdelem volt. Évekig próbáltam meggyógyítani a szeretetemmel, küzdöttem, sírtam, veszekedtem, könyörögtem, tűrtem. Egy sérült gyereket próbáltam egészséges felnőtté érlelni. Évekig éltem érte, háttérbe szorítva magamat, a saját értékrendemet, határaimat. Hiba volt. Nem az övé, ez az enyém. A szeretet nevében feláldoztam a saját boldogságom, az életem, önmagam. Hibáztam, nagy árat fizetek érte, de megtanultam a leckét. Senkit sem lehet megmenteni, senki helyett sem megvívhatóak a saját csatái, senki helyett sem járható végig a saját önismereti útja. És meggyőzni valakit arról, hogy az ég kék, amikor ő zöldnek látja… Lehetetlen. Így nem maradt más választásom, mint beleállni a harcba.

Semmi sem az, aminek látszik

Harcolok a gyerekemért és egy kicsit minden bántalmazott, manipulációt és kontrollgyakorlást elszenvedett nőért. Harcolok magamért, érted. Amióta háború dúl, a gyermekem és köztem még szorosabb a kötelék, olyannyira, hogy fizikailag is igényli az állandó kapcsolódást. Keserédes érzés ez számomra, hisz sokszor eszembe jut, ha nem azok lennének a körülményeink, amik, talán nagyobb lenne a biztonságérzete.

De most már lassan egy éve élünk állandó készenlétben a fenyegetések miatt: „ha nem fogod be, vissza se kapod”, „majd én eldöntöm, mikor mehet haza”, „úgysem véd semmilyen törvény téged”, „most legalább megtudod, kivel b*szakszol”.

Zsigerileg elutasítok minden rosszindulatot, bántást és támadást más emberek ellen. Nekem mégis meg kellett tanulnom ebben élni. Elfogadni, hogy értékeljem a békés időszakokat, de tudjam, ez csak átmeneti fegyverletétel. Hogy valójában minden békés időszakot egy újabb önhatalmú, kontrollgyakorló támadás követ, amelynek egy célja van: a bizonytalanság és félelem fenntartása. Meg kellett tanulnom, hogy egy ilyen ember mellett semmi sem az, aminek látszik. Minden és mindenki a játszma része.

A Maslow-piramis második foka az érzelmi biztonság. Ez az emberi jól működéshez alapvető szükséglet. Meg kellett találnom az eszközöket, hogy az állandó fenyegetettség állapotában hogyan tudom ezt a szükségletet biztosítani magam számára, hogy biztosíthassam a fiam számára is. Mert egészséges lelkületű emberré csak egy egészséges lelkületű ember nevelhet egy másikat.

Az érzéketlenség, mint szupererő

Meg kellett tanulnom megérteni, hogy egy bántalmazó mindig oda szúr, ahol a legjobban fáj. Egy anyának ez a gyereke. És ha azzal fenyegetik, hogy nem kapja vissza, az felőrli az idegrendszert és az érzelmeket. A fenyegetésből pedig szinte minden esetben valóság válik. Az első alkalommal csak egy napot húzott rá. Látni akarta, hogy reagálok. Látni akarta, hogy szenvedek. Megleckéztetni a szófogadatlan szolgálót, aki el merte hagyni.

Az érzéketlenség egyetlen eszköze érzéketlenség. Ezért meg kellett tanulnom érzéketlenné válni bizonyos helyzetekben. Ez egy anya számára, akinek a gyerekéről van szó, egy olyan ember számára, aki minden érzést 100 fokon égve él meg, az egyik legnehezebb dolog. De meg kellett értenem, a mi esetünkben az érzéketlenség az én szupererőm. Mert minden támadás mögött valójában egy cél húzódik: a kontroll- és hatalomgyakorlás. Meg kellett tanulnom, hogy ezek csak a gyengék eszközei ahhoz, hogy erősnek érezzék magukat. Meg kellett tanulnom nem sajnálni a támadót. Nem nézni, hogy mik a zsigeri kiváltó okok. Nem nézni a sérüléseit, nem a sebzett lelkű gyereket látni benne. Meg kellett tanulnom, hogy a felnőtt emberek abban különböznek a gyerekektől, hogy megvan bennük a felelősségvállalás és a beleérző készség képessége. Legalábbis egy egészséges emberben. Akiben nincs meg, az nem egészséges.

A bántalmazó működése

Meg kellett tanulnom, hogy nem lehet és nem is kell mindenkit megmentenem.

Meg kellett tanulnom az anyai szív mögé nézni. Hogy amikor fenyegetve érzem magunkat, akkor maradjak a legerősebb.

Hogy amikor odaszúrnak, ahol a legjobban fáj, akkor maradjon igazán tiszta az elmém és a látásom. Meg kellett tanulnom, hogy a félelmet csak úgy győzhetem le, ha bátran beleállok és szembenézek vele. Minden bántalmazó kapcsolatban ez a legnehezebb, hisz a félelem és a függés a mozgatórugója. Meg kellett tanulnom a hatalmaskodó hatalomgyakorló mögött húzódó érzelmi dinamikát. Hogy valójában egy ilyen ember retteg és a félelmei kivetítése az áldozatára mind belőle fakad. Hogy olyanok, mint a sarokba szorított, űzött vadak: védekezésképp támadnak. De náluk az egész élet a védekezésről szól. Az életük a manipuláció, ehhez mesterien értenek és legtöbbjük még csak tudatában sincs.

Meg kellett tanulnom, hogy minden őszintének tűnő megnyilvánulás ennek a manipulációnak a része. Hogy nincs tisztelet semmi és senki iránt. Hogy semmi sem szent, hogy minden és mindenki csak eszköz a saját félelemmel teli játszmájukban. Meg kellett tanulnom ellenállóvá válni és meg kellett tanulnom a félelmeimet az erősségeimmé transzformálni. Meg kellett tanulnom, hogy ahogy erősödöm, ő úgy nyúl egyre durvább eszközökhöz. Mint az űzött vad, akit sarokba szorítanak: támad és nem riad vissza semmitől. De azt is megtanultam, hogy számára a legfőbb energiaforrás az áldozat félelme. Ha félsz, elvesztél. Úgyhogy többé nincs lakat a számon.

Ha téged  is bántalmaznak, vagy tudod, hogy a környezetedben van olyan nő, akit bántalmaznak, kérj segítséget! Akikhez bizalommal fordulhatsz: 

NANE: www.nane.hu, segélyvonal bántalmazott nőknek és gyerekeknek: 06-80-505-101
Patent Egyesület: www.patent.org.hu
Nők Joga: www.nokjoga.hu
Stop-Férfierőszak Projekt: www.stop-ferfieroszak.hu
OKIT: www.bantalmazas.hu
Rendőrségek: 112-es segélyhívó, Főkapitányságok, kapitányságok, rendőrőrsök, körzeti megbízotti irodák: http://www.police.hu/a-rendorsegrol/testulet

Fotó: Freepik. 

Vélemény, hozzászólás?