Merj segíteni! – Gondolatok a családon belüli erőszakról

A Canadian Women’s Foundation közzétett egy oktatóvideót, amelyben bemutatják a kézjelet, ami néma segítségkérése lehet a családon belüli erőszakot elszenvedőknek karantén idején. Az adatok világszinten bizonyítják, hogy míg egyeseknek a négy fal jelentette a biztonságot, addig sok nő és gyermek számára ez a megtestesült földi pokollal volt egyenlő. A videónak két nagyon fontos üzenete van: egyrészt, hogy aki bántalmazást szenved el, merjen segítséget kérni, másrészt, hogy akitől segítséget kérnek, merjen segíteni. És ezúttal erről a témáról szeretnék írni részletesebben. Zora véleménye. 

Ha valamit megtanultam, az az, hogy a családon belüli erőszak nem válogat. Nem iskolázottság kérdése, hisz személy szerint ismerek olyan nőt, aki gyermekeivel jól menő, ismert orvos férjétől menekült el. Nem számít, a társadalmi ranglétra mely fokán helyezkedik el a bántalmazó, attól még bántalmazó. A néhány hete bemutatott Összezárva című magyar kisfilm is éppen erről beszél. A szereplők egy átlagos magyar családfő és jómódú barátja, aki némi anyagi támogatással igyekszik nagyszívűségéről tanúbizonyságot téve segíteni a karantén miatt nehéz helyzetbe került barátját, miközben otthon a négy fal között üti-veri a feleségét. Előbbinek pedig, bár a szeme előtt zajlanak az események, egyszerűbb félrenéznie, mint vállalnia a felelősséget.

„Felelősségem teljes tudatában… cinkossá válok”

Az elmúlt évtizedekben erősen kitolódtak és talán el is mosódtak a társadalmi felelősségvállalás határai. Persze, ha adakozni kell, ha adományt kell eljuttatni ide-oda, cicát-kutyát menteni, szemetet szedni és ezt még meg is lehet mutatni ország-világ előtt, azt szívesebben teszik az emberek, mintha egy bajba jutottnak kell segítő kezet nyújtani. Sok esetben egyszerűbb félrenézni, nem meghallani a segítségkérést.

Pedig, ha egy bajbajutott összeszedi minden bátorságát, hogy segítséget kérjen, és mégsem kap, akkor egy idő után elhiszi, hogy ami vele történik, az valójában az ő viselkedésének a következménye. Tehát beindul egy ördögi kör, amikor az áldozat önmagát kezdi hibáztatni és felmenti a bántalmazót.

Az áldozathibáztatás magasiskolája

Szóval a társadalomnak igenis nagy a felelőssége ebben a kérdésben. Senki sem szeret zűrös helyzetekbe kerülni, hisz velünk született szükséglet a biztonságérzetünk fenntartása és erősítése. Ezért sok esetben könnyebb elfordítani a fejünket, hisz, amit nem látunk, az meg sem történik. De bizony nagyon is megtörténik. Mert amíg te elfordítod a fejed, amikor átnézel egy segítséget kérőn, addig lehet, hogy neki az élete múlik azon az egyetlen mozdulatodon.

És igen, megértem, hogy könnyebb egy felszínes élet, ahol nem kell felelősséget vállalni a döntéseinkért és másokért, de vajon boldogabb is? Vajon a lelkiismeret hagy aludni éjszakánként, ha elutasítasz egy segítségkérőt? Tudom, erre sokaknak a válasza igen, hagy. És azt is tudom, miért. Mert ismerem a mondatokat segítségkérőként: „de hát tudtad, hogy ilyen, minek mentél hozzá?”; „jaj, hát tud dilis lenni”; „ez a ti problémátok, nektek kell megoldani”. Sőt, egyszer az elvált anyósom magam mondta ki a száján: egy nőnek tűrnie kell a család érdekében.

A bántalmazás nem magánügy

Én még a szerencsésebbek közül való vagyok, ugyanis fizikai erőszak csak ritkán ért a házasságomban. Egyszer megvert ugyan és párszor megrángatott, repült felém ruhaszárító, sőt egyszer magát is fenyegette késsel, amit a magam 45 kilójával úgy kellett kicsavarnom az ő 80 kilós szorításából, de én többségében „csak” verbális és lelki bántalmazást kaptam.

Hosszú évekig tartó agymosás és manipuláció eredményeként elérte, hogy teljesen elvesztettem önmagam. Önbecsülésem nem volt, önálló döntéseket képtelen voltam hozni.

A barátaim szép lassan eltűntek mellőlem, hisz már hívni sem mertem őket, mert szerinte mindenki rossz hatással volt rám. Pénzügyileg lekorlátozott és egy idő után már a ruháimat is ő vette, olyanokat, amilyeneket ő akart. Egy egykor fénylő csillagból erejét vesztett, kiégett hamuvá váltam. Pedig pofon “sosem” csattant. Vagyis csak egyszer.

Kértem segítséget, nem is csak egyszer. Sokszor. Beszéltem arról, ami történik. Beszéltem arról, amin keresztülmegyek. De nemcsak beszéltem, konkrétan kértem is, hogy segítsenek. A barátokat, az ő barátait. Akik elhitették, hogy az én barátaim is. Egy önbecsülését vesztett nő számára, akivel a férfi, akit szeretett, elhitette, hogy élet- és döntésképtelen, akivel elhitette, hogy még a klímakatasztrófa is az ő számlájára írható, szóval egy ilyen nő számára a segítségkérés teljes semmibe vétele pusztító erejű. Mert tovább erősíti az érzést, hogy ő működik rosszul, hogy az ő rendszerében van a hiba.

Rossz helyen kopogtattam, rossz emberekben bíztam. Valódi segítséget végül számomra teljesen ismeretlen, idegen emberektől kaptam. Közösségbe kezdtem járni és ott beszéltem először óvatosan a megéléseimről. Ezután kezdtem tematikus Facebook-csoportokhoz csatlakozni, ahol hozzám hasonlókba botlottam, akik megerősítették, nem én működöm rosszul. A gyógyulás útján számtalan segítőt kaptam magam mellé. De hosszú évek teltek el az életemből, mire eljutottam a felismerésig.

Pedig kértem segítséget. Volt bátorságom hozzá. Vállaltam a felelősséget az életemért, csak épp azok nem vállalták a felelősséget, akikhez fordultam ezzel.

Változz, hogy változtass!

Hogy hibáztatom-e őket? Jó kérdés. Hibáztathatok olyan embereket, akik egy olyan rendszerben nőttek fel, ahol a nők a férfiak alatt állnak? Hibáztathatom azokat a nőket, akiknek a seggükre csapkodtak a férfiak fiatal lány korukban minden következmény nélkül? Hibáztathatom azokat a lányokat, akik úgy nőttek fel, hogy anya és apa bár boldogtalanok együtt, mégis együtt maradtak, mert a család szent? Hibáztathatom azokat az embereket, akiket gyerekkorukban megvertek, mert egy-két atyai/anyai verés nem árt, sőt használ? Sokáig válaszoltam volna erre a mondatra nemmel. Nem, nem hibásak, hisz valójában ők is a körülmények áldozatai.

De ma már másképp látom. Mert tudom, hogy rengeteg erő és kitartás kell ahhoz, hogy felismerd és kilépj az áldozatszerepből, de nem lehetetlen. Mert ezeknek az embereknek a szíve megesik egy kidobott kutyán, de ha egy embertársuk kér segítséget, elfordítják a fejüket. Szóval azt gondolom, kötelező tananyagként kéne beépíteni az iskolarendszerbe a társadalmi felelősségvállalás fontosságát, lényegét és működését. Mert ha elfordítod a fejed, az neked csak egy mozdulat, de a másiknak talán az egész élet.

(A témában korábban született cikkeinket itt, itt, és itt olvashatod.)

Ha téged  is bántalmaznak, vagy tudod, hogy a környezetedben van olyan nő, akit bántalmaznak, kérj segítséget! Akikhez bizalommal fordulhatsz: 

NANE: www.nane.hu, segélyvonal bántalmazott nőknek és gyerekeknek: 06-80-505-101
Patent Egyesület: www.patent.org.hu
Nők Joga: www.nokjoga.hu
Stop-Férfierőszak Projekt: www.stop-ferfieroszak.hu
OKIT: www.bantalmazas.hu
Rendőrségek: 112-es segélyhívó, Főkapitányságok, kapitányságok, rendőrőrsök, körzeti megbízotti irodák: http://www.police.hu/a-rendorsegrol/testulet

Fotó: Pexels. 

Vélemény, hozzászólás?