Csóka-Hegedűs Márta fotóriporter három kisgyermeket nevelve küzd a méhnyakrákkal. Történetét az elmúlt napokban az egész ország megismerte, a gyógykezelésére 25 óra alatt gyűlt össze a pénz. Kumin Viktória kolléganőnket szíven ütötte a történet. A médiamunkások évtizedes kiszolgáltatottságáról ír cikkében. Vélemény.
Szíven ütött, amikor a Facebookon megláttam Márta történetét. Zsigerileg reagáltam rá. Mélyről. Őszinte fájdalommal. Ismeretlenül is.
Aztán pörögni kezdtek az események.
Márta fotóriporter. Láttam, hogy a médiában dolgozó kollégáim egymás után osztják meg a család segítségkérését döbbenettel, szeretettel és együttérzéssel, hogy a 3, 4 és 8 éves gyerekek anyukája megkaphassa a talán utolsó esélyt a gyógyulásra súlyos betegségéből.
Másnapra kiderült: csoda történt. Egy pillanat alatt (25 óra) 20 millió forint gyűlt össze.
De vajon mi történt ez alatt a 25 óra alatt?
Mi történt velem, velünk ezalatt az alig több mint egy nap alatt?
Mi történt, hogy ennyire magunkénak is éreztük a család fájdalmát, elkeseredettségét, kilátástalanságát?
Megmondom, szerintem mi történt.
Magunkra ismertünk.
Mert Márta mi is vagyunk, vagy lehetnénk.
És innentől kezdve a történet rólunk is szólni kezdett.
Ugyanis amikor egy kevéssel igyekeztem hozzájárulni a kezelés költségeihez, nemcsak Mártára és tragédiájára gondoltam, hanem az összes médiában dolgozó kollégámra, akik egyáltalán nem biztos, hogy egy ilyen nagy összeget elő tudnának teremteni, ha baj lenne. Szeretettel és aggodalommal gondoltam az összes munkatársamra:
aki csak „papíron” mehetett el nyaralni, mert a cégnek így érte meg,
akit vállalkozásba kényszerítettek, különben nincs munka,
akit hónapokig, akár évekig zsigereltek ki „próbaidő”-re hivatkozva,
aki csak úgy kaphatott több fizetést, ha elment új munkahelyre, mert minek adjanak neki fizetésemelést, ha ennyiért is megcsinálja,
aki munkaidőn túl is, hétvégén is dolgozott, de ezeket az órákat nem, vagy normál munkaórának számolták el,
akinek már rég lejárt a számlája határideje, de sosem kapta meg a munkájáért a pénzt időben,
aki, amikor kirúgták, nem nézethette át ügyvéddel a szerződést, de még a szobából sem vihette ki, mert akkor szólnak egy pár igazán rossz szót az „érdekében” más cégeknél, és akkor mégis hogy fizeti a hitelét,
akinek a főnöke tette már a kezét a combjára, de ő inkább messzire futott, persze nem is kapta meg az áhított pozíciót, de neki keltették rossz hírét,
aki a hónap végén már nem tudta megvenni a drágább fogkrémet, mert egy menő munkahely, presztízs állásában erre már nem tellett,
aki mehetett egyedül a bíróságra védeni az igazát, ha a riportalany beperelte, mert nem volt alkalmazott, csak kényszervállalkozó,
akire mindeközben mindenki irigykedett, hogy biztos a bőre alatt is pénz van, hiszen a médiában dolgozik.
És még sorolhatnám.
Szóval azt gondolom, hogy Márti egy kicsit mi is vagyunk, újságírók, riporterek, szerkesztők, adásrendezők, hangmérnökök, gyártásvezetők stb. stb. stb., bárki, mindenki.
És a felsorolás nyilván nem teljes, csak én ebben a közegben nőttem fel, dolgozom ma is, ezt ismerem jól. Nem tudom megmondani, hogy kire hogyan hatnak a megpróbáltatások, nem tudom, hogy kinél lendít egyet egy betegségre való hajlamon, és ki ússza meg. És azt sem tudom, hogy igazam van-e ezzel a gondolatmenettel vagy nem. Lehet, hogy nincs.
Egyet azonban biztosan tudok: teljes szívemből drukkolok neked, Márti!
| Frissítés: 2021. februárjában, súlyos betegség után Márti 39 éves korában elhunyt. A tehetséges fotóriportert, háromgyermekes édesanyát egy emberként gyászolja a szakma. |
Fotó: Pixabay.
