Egyhavi „zokni-szandál”, aki mindig késik

Telefonon beszéltük meg a találkozót a Móriczra. A rekkenő hőség miatt csak este nyolcra. Már javában úton voltam, amikor megcsörrent a telefon: késik. Ilyenkor az ember egyszerű lánya arra gondol, hogy a késés legfeljebb öt perc lesz, elvégre felnőtt emberként csak ki tudjuk számolni, mikor is kell elindulni otthonról.

Negyed órát vártam rá a senki által nem használt aluljáró vasbeton peremének támaszkodva. Emlékszem, az első izzadtságcsepp a második percnél indult el a nyakamtól a bugyim irányába, a második körülbelül fél percen belül követte a homlokomtól a szememen át végig az arcomon. Smink nem sok maradt, türelem sem. Mikor már épp azon gondolkodtam, hogy hagyom a fenébe az egészet, na akkor láttam meg egy hórihorgas vékony csávót az út túloldalán. Goofys járása volt, és pont úgy nézett szét, amint akit a KGB üldöz, de minimum az APEH elől menekül. Zavart tekintettel lépett oda hozzám, a kezét nyújtotta, derékból hajolt felém, mint aki karót nyelt. Elsétáltunk egy kávézóba, ahol a biztonság kedvéért előre foglalt asztalt. Mert ő tutira megy. Szóval beültünk a püffedt melegbe, se levegő, se légkondi. Nagyon jót beszélgettünk a nagy semmiről, én ebből mindig kitűnőre vizsgázom. Most sem volt másképp.

„Akkor nyomatjuk a projektet?” – kérdezte az este végén.

„Nem nyomatunk semmilyen projektet! Én nem egy  három- vagy ötéves terv része vagyok, időközi célállomásokkal” – gondoltam magamban, mégis azt mondtam, hogy majd meglátjuk, hová vezet ez az egész. Hogy miért, azt magam sem tudom. Talán megártott a meleg.

Zokni vs. szandál

Már akkor tudnom kellett volna, amikor a második találkozóra fekete zokniban és sportszandálban érkezett. Mindezt tetézte azzal, hogy a csaknem negyven fokos kánikulában vajszínű kordbársony nadrágot és műszálas inget vett fel.

Óvatosan rá is kérdeztem, hogy nincs-e melege. De erre ő azt mondta, hogy vékony ez és a fekete szandál fekete zoknival az gyakorlatilag egy jól szellőző fekete cipő.

Így utólag belegondolva ennél bőszavúbb válaszok nem sűrűn hagyták el a száját. Hozta a kis turista fényképezőgépét, és az utolsó bozóttól a kavicsokon keresztül az árnyékban lévő fákig körbefényképezte a Kopaszi-gátat. Ráadásul este az volt az első dolga, hogy zippelve átküldte az egészet. Mind az ötvenhét kép ott virított a gépemen, és nem tudtam, hogy mondjam meg neki, hogy ez gáz. Pont annyira, mint a szandálhoz zoknit felvenni.

Nem adok a kajámból!

Néhány nap múlva meghívott magához ebédre. Egész jól főzött. Évek óta senki sem volt, aki főzött volna nekem, így ideje volt élni a lehetőséggel. Csak a folyamatot nem kellett volna végignéznem. A sajt vágása közben közölte:

„Ebből akkor most leveszem a jussomat, mert én vettem”. 

Én pedig köpjek bele a kétliteres kólába, mert én hoztam? – futott át az agyamon. Néma csendben megettük a párolt rizst és a ratatouille-t grillpulykával, aztán kedves búcsú, köszi, nem viszek a kajából, aranyos vagy, hogy főztél és köszi-köszi-köszi.

Hiányzott egy fő

Tudtam, hogy bedobom a törülközőt hamarosan. „Csak még egy rövid ideig tarts ki!” – harsogta az agyam. A barátokkal szervezett hosszú hétvégét egy lány lemondta, kellett valaki, hogy a költségek ne rúgjanak a csillagos égig. A haveri körben csak zokniszandálként emlegetett figura jól jött ehhez. Nem kellett győzködni sokáig, egyből belement a kiruccanásba, bár közöltem vele, hogy külön lesz a fiú-, és külön a lányszoba. Nem zavarta.

Már a Budapest–Veszprém szakasz kibírhatatlan volt. Ült mellettem az anyósülésen, és nézett maga elé, mi hárman pedig röhögtünk, harsogtunk, dobáltuk a magas labdát egész úton. Ha a barátaim kérdeztek tőle valamit, az igen-nem-ja szavakon kívül nem kaptak más választ. És ez így ment két napig. Mindenki előtt nyúlt a reggeli sajtos stanglihoz, nem akart felkelni, hogy a strandon még találjunk szabad helyet, ha kiraktuk a háromajtós kocsiból a pénztár előtti sornál, amíg helyet kerestünk, akkor úgy bevágta az ajtót, hogy a kaszni majdnem szétesett. Plédet cipelni? Ő olyat soha nem tenne, mi bezzeg vittük a tízkilókat a vállunkon, míg ő a két gyékénnyel legyezte magát. A strandon elvette az egyik sráctól az éppen olvasott újságot, elfordult, tettette az alvást, és amikor elmentem telefonálni vagy mosdóba, felmagasodott a tömegben, és mintegy testőrként figyelt a távolból, míg vissza nem értem.

A szakítás

Hazaérkezésünk után egyből azt kérdezte, hogy mikor tudunk találkozni, mert komolyan beszélni akar velem. Kedd, bevásárlóközpont, étkező rész. A keretes szerkezet jegyében ismét negyed órát késett.

„Milyen egy szar napom van!” – morogta, miközben a kinti negyven fok okozta izzadtságot törölte a homlokáról. „És milyen szar napod lesz, ha te azt tudnád!” –  gondoltam magamban.

– Komolyan akartál velem beszélni. Hallgatlak – mondtam.
– Ja, nem. Csak hát, nem is, csak annyi, hogy hát hogyan tudnánk ezt komolyabban csinálni? – nyögte ki végül.
– Nem akarom komolyan csinálni. Nekem ez nem megy. Soha nem is ment – mondtam.
– Nem értelek, én azt hittem, hogy egy komoly kapcsolatban vagyok egy komoly lánnyal – fűzte hozzá a magáét.
– Megpróbáltuk, de magamat is és téged is becsapnálak, ha ezt tovább húznánk, mert számomra ez a hétvége teljes mértékben bebizonyította, hogy nem illünk egymáshoz. Te sinus, én cosinus, kioltják egymást, és én nem akarom, hogy engem bárki kioltson – gondoltam intellektuel leszek.

– De én szeretnék veled együtt aludni, meg… meg… te nem akarod? – teljes homály fedte az arcát.

Így utólag belegondolva, talán a cosinus zavarhatott be. Lehet, hogy egy Pitagorasz-tételes hasonlat jobb lett volna.

Nyitókép: Freepik. 

Vélemény, hozzászólás?