Barion Pixel Skip to content

A gondolatainkba zárva – egy hónapja otthon

Eltelt az első hónap, kicsit több is azóta, hogy nem láttam és nem ölelhettem meg a szüleimet. A hiányuk egyre kínzóbb. A gyerekeknek itt vagyunk mi, támogatjuk őket, de az én lelkemnek rájuk van szüksége. Szenvedünk a digitális megoldásokkal, a legbiztosabb most is a telefon. De az sem pótolja az öleléseket, a karosszékbe süppedős beszélgetéseket, a nagy, közös röhögéseket. 

Hullámzóan telnek a napok. Néha azt érzem, hogy megy ez, minden rendben lesz. Próbálok nem nagyon nézni előre, csak az adott napban és a következőkben élni. Megcsinálni a munkát, a gyerekekkel lenni, tojást festeni. Aztán, az ünnep kellős közepén reggel alig bírok kikelni az ágyból. Fáradt vagyok. Szívem szerint egész nap csak aludnék. Szerencsére a srácok ezt nem hagyják: Andris minden reggel jön és átölel. Reggelit csinálok, ők pedig rutinszerűen elkezdenek küzdeni a kanapén a legjobb helyért. Az üzemi hőmérséklet elérése garantált.

A negyedik hét végére szembesültem az otthonlét másik nagy kihívásával, ami általában a nyári szünet közepén ér el: a kínzó vággyal arra, hogy egyedül legyek. Mondjuk 10 percnél többet. Nincs egy pillanat szünet, egy kis megállás, nyugalom vagy csendes merengés: két fiú anyukájaként állandó az aktivitás, a zaj, az összezördülés, a minden. Pedig imádok egyedül lenni!

Olyankor jönnek a legjobb ötletek, amiket remekül hasznosítok a munkámban. Az íráshoz ez elengedhetetlen és a kreativitásom sem az összezördülő fiúk szétválasztásakor, a napi rutinhalmaz véghezvitelekor vagy az egybefolyó munkaórák közben fog szárba szökkenni. Alig hallom a gondolataimat, és úgy érzem, elhagyott a kreativitásom. Valahol a harmadik hét derekánál történhetett. Bár a lakásunk minden szegletében, a séták minden lépésében kerestem már: egyelőre sehol sem találom.

Így történt meg, hogy négy nő ült a gép előtt az egyik hétköznap Zoom meetingjén, de egyikük sem volt a régi önmaga. Se az egyedülálló kolléganőm, aki hetek óta van bezárva a lakásába és alig van kihez szólnia, se az egyedülálló anya kollégám, aki hároméves fia mellől éli túl a napokat és írja a cikkeket éjszakánként, se az ügyfelünk, aki napi 10-12 órát dolgozik otthonról, ellátja a gimnazista gyerekeit, viszi az ügyvezető teendőket és persze én sem, aki egy meetinget se tud anélkül végigvinni, hogy ne rongyolna be valamelyik gyerek bömbölve, vagy éhesen, vagy a világ legfontosabb kérdésére AZONNAL választ várva.

Giga projektről ötleteltünk. Néztük egymást a képernyőn –  és megpróbáltunk kreatívok lenni. Fél óra után már csak nevettünk magunkon, ezen az egész rohadt helyzeten, és egymás szavába vágva meséltük a  a küzdelmeinket. Azt hiszem, elfáradtunk.

Elfáradtunk az állandó készenlétben, a tizenórák széttöredezett, végeláthatatlan munkáiban. A teljesítménykényszerben. Küzdünk a bezártsággal, a kimondott és ki nem mondott feszültségekkel. Nem tudunk erre megoldást, mert még soha sem éltünk meg ilyen helyzetet.

Mit mondjak nekik?

A srácok kivannak. Nem tudják megfogalmazni, hogy mi a baj, de a 6 éves mindenen elsírja magát, és a nagynál is gyakran eltörik a mécses. Piszkálják egymást, ha dolgozunk és nincs, aki foglalkozzon velük. Meg egyébként is. Angyali összhangban leginkább akkor játszanak, amikor este már feküdni kéne. Na, akkor órákon át, a legnagyobb egyetértésben autóznak vagy játszanak valamilyen szerepjátékot a hálószobában, a „nagy ágyon”. Olyan jó ezt hallgatni és olyan fáradt vagyok már estére, hogy sokszor hagyom. Borult itt már annyi minden, ez is belefér. Az, hogy ez a helyzet nem oké, a legváratlanabb pillanatokban bukik ki belőlük. – Hiányzik Matyi, Szonja, Vince, Jutka néni, Ildikó néni. Hiányzik az óvoda! – sorolja kisebbik fiam a zuhany alatt, és zokogásban tör ki. Megölelem. Ölelem mindkettőt akkor is, amikor bután viselkednek, vagy amikor a nagyobbik a dühkitörése után tehetetlenül sír.

A kicsinél már attól eltörik a mécses, ha elszaladok a boltba. Andris, a nagyobb minden követ megmozgat, hogy néha kettesben is elmenjünk sétálni, vagy ha el kell intéznem valamit, beülhessen mellém az autóba, hogy utazás közben beszélgethessünk. Bármiről.

Szomorú vagyok, mert nem tudok a kérdéseikre válaszolni. Nem tudom megmondani, hogy mikor láthatják a barátaikat, hogy mikor mehetnek a vidéken élő nagymamájukhoz szőlőt kapálni, kertészkedni, a fáról barackot enni. Csak sejtéseim vannak arról, hogy eltelik az április, a május és talán az egész nyár is így, a négy fal között. Meddig tart még? Találgatjuk a barátnőimmel a péntek esti közös online szeánszon, ahol mindenki beszámol az elmúlt hétről és beindul a cserekereskedelem: paradicsompalántát ajánlunk cukkiniért, padlizsánért cserébe.

Az egyikük elmeséli, hogy heteken át dolgozott együtt egy kolléganőjével, aki most koronavírus-fertőzöttként, negyven fokos lázzal fekszik otthon. Tesztelték őket kétszer is, szerencsére negatívak lettek a párjával. Az elmúlt hetek feszültsége azonban most jön ki rajta. Egykori egészségügyisként arról beszél, hogy vajon miért nem veszik igazán komolyan az emberek, hogy otthon kell maradni. Igen, kint rügyeznek a fák, csicseregnek a madarak és süt a nap. És?

Sokan leutaztak már vidékre, kinyitották a Balaton-parti nyaralókat, az ott élők legnagyobb rémületére. Nem tudják, nem akarják elhinni azt, hogy ha nem maradunk a hátsónkon, nagyon nagy lesz a baj.

A hétköznapi csodák

Újra és újra kell tervezni. Le kell  lassítani. Át kell állni egy valószínűleg még hónapokig tartó másik életre.

Ezek a hónapok nem múlnak el ez életünkben nyomtalanul. Nem múlik el a szorongó kismama életében, a külföldön élő, koronavírussal fertőzött beteg édesanyjáért aggódó kolléganőnk életében, az érettségire készülő, egyelőre bizonytalanságban élő diák életében, az óvodából elballagni nem tudó és találomra tanítónőt választó fiam életében, és azoknak az egészségügyben dolgozó embereknek az életében sem, akik nap mint nap néznek szembe a vírussal.

Ezért is kellenek a csodák. Meg kell találjuk a magunk apró csodáit, hogy ki tudjunk tartani. Nálunk ezt még mindig a séták jelentik, amit a Duna-part lezárásával áttettünk az éppen virágba boruló gyönyörű kis utcákba.

Valahogy még szorosabban támogatjuk egymást a szomszédban élő barátnőmmel: jó valakinek elmondani a napi kiborulásainkat, megosztani a mélypontokat, vagy csak hallgatni egymás mellett bandukolva. Rita mostanában esténként bicikliedzést tart a kisebbik fiamnak, Ákinak, akinek ezek a közös, másfél-kétórás együttlétek adják a nap fénypontját. Mert mozogni muszáj. Lemértem: hetente átlagban 70 kilométert sétálunk, mozgunk így esténként.

Kapszulagardrób szükség esetére

Egyébként jelentem, összeállítottam a karantén kapszulagardróbomat: tulajdonképpen 4-5 felsőt és két-három maci nacit kombinálok hetek óta: nincs szükség többre, amint kimosom, veszem is fel a kényelmes ruhadarabokat. Ilyenkor jön rá az ember, hogy milyen egyszerű is lehet az élet és milyen kevés dolog kell hozzá. A környezettudatos élet egyik éllovasa, Harsányi Bence, az Impró Színház egyik alapítója már évek óta nem vesz új ruhát a feleségével. Bence azt mondja, hogy a kényszerű otthonlétet is kihasználják: hetek óta selejteznek, próbálnak megszabadulni minden régi holmitól. Nem ők az egyetlenek. Ez a helyzet sokunkat ráébreszt arra, hogy átgondoljuk, hogyan lehet leegyszerűsíteni az életünket, hogyan élhetnénk kicsit „zöldebben”.

S ha már zöld: berobbant a tavasz, megérkezett a szénanáthám is: lelkesen fújom az orrom a virágzó nyírfa alatt (amire minden mellett IS allergiás vagyok), de szavam egy szál se: kint lehetünk a jó levegőn, újra tüzet gyújtottunk a héten és bográcsban főztünk. A fiúk ragyogtak: gallyakat gyűjtöttek, fát hasogattak, tüzet gyújtottak (szigorúan szülői irányítással), még hagymát is pucoltak.

Az átélt hetek szép lassan megváltoztattak bennünket: sokkal nagyobbra értékeljük és még jobban hiányoljuk a személyes kapcsolatokat, a baráti öleléseket, a mindennapi apró élményeket, az utazásokat. Még inkább érezzük a felelősséget a kollégáink iránt, hogy legyen holnap is munkájuk, hiszen van, aki egyedül tartja el a családját, és van, akinek a férje most vált munkanélkülivé.

Egyre többet gondolok régi RTL-es riportok alanyaira. Gyerekekre, akik nyáron éheznek, mert nincs elég étel otthon. Akiknek az iskola egyet jelentett azzal, hogy van reggeli, ebéd, uzsonna. Mert otthon már nem kaptak enni. Ezek a gyerekek március óta kiestek az iskolai ellátás rendszeréből. És valószínű, hogy most jön hozzájuk még több száz, esetleg ezer gyermek, akiknek a szülei elveszítik a munkájukat, pedig eddig is egyik hónapról a másikra éltek. Vajon gondol rájuk valaki?

Fotó: Bulla Bea.

Tetszett a cikk?

Megosztás:

Ajánlott cikkek:

2024 © NŐI VÁLTÓ - Minden jog fenntartva | Weboldal: Kardos Gergely