Az ölelés ereje – Egyedülállók, akikről most sem beszélünk

Arról, hogy a járványhelyzetben milyen problémákkal kell megküzdenie a családosoknak, sokat lehet olvasni. Arról azonban szinte semmit sem tudunk, hogy mit éreznek az egyedülállók, akiket szintén elszakított szeretteiktől a vírus, és akik magányukban szintén a négy fal közé zárva próbálják átvészelni ezt az időszakot. Vendégszerzőnk, Kiss Zsuzsanna őszinte vallomása következik. 

Amikor ezeket a sorokat írni kezdem, éppen a ruháimat kellene válogatnom egy birminghami utazás előtt nem sokkal. Kedden indultam volna, hogy találkozzak egy Svájcban élő barátnőmmel, és végigtáncoljuk kedvencünk, Rick Astley angliai koncertjét. A világban – és ez ezekben a napokban különösen igaz – történnek nagyobb tragédiák is ennél. Nekem sem az első utazásomat kellett elhalasztanom, ráadásul októberben lesz lehetőségem pótolni. Az utazási korlátozás mégis egy lett azon téglák közül, amelyek egyszerre, megállíthatatlanul omlottak jól felépített házikóm padlójára.

Sok évi munkám van abban, hogy kiegyensúlyozottan éljem az életem annak ellenére, hogy egyedülálló, gyermektelen, negyvenes nő vagyok.

Nem én választottam, nem menőségből élek egyedül, így alakult, ettől függetlenül én is családra, szerelemre, társra, meghittségre vágyom.

Szeretnék támogatni és támogatva lenni. Ismét vacsorával várni a kedvest, hétvégén kirándulni, tévé előtt összebújni, közös nyaralást tervezni és akár közös gyereket remélni. Már az is meglepő, hogy ezt így, a nagy nyilvánosság előtt ki merem jelenteni.

Miért csak a családokkal foglalkozik mindenki?

Őszintén bevallom, a múlt hétre telítődtem a gyerekesektől érkező sok panasszal, származzon az a munkahelyemről, a híradásokból, vagy a közösségi médiafelületekről. Persze érteni akarom, mekkora teher nehezedik a szülőkre, akiknek egyszerre kell most gyereket nevelni, tanítani, főzni, háztartást vezetni, vagy családfenntartóként működni, de egyedülállóként nem mehetek el amellett, hogy ebben az országban nemcsak családosok élnek. Igaz, ez az elmúlt évek kormányzati törekvéseiben és a közbeszédben sem érződött.

Nagyon elegem van abból, hogy minden felületen, még a munkahelyi ötletelések fókuszában is az áll, hogyan segíthetünk a családoknak, amikor összezárva kell otthon lenniük a négy fal között.

Mintha nem élne ebben az országban – egyes adatok szerint – majdnem 1,5 millió olyan egyedülálló férfi és nő, akik még abban a korban vannak, amikor a családalapítás is szóba jöhetne az életükben. Akikkel most szinte senki nem foglalkozik.

Nemcsak én érzem így, a környezetemben több okos, talpraesett, csinos, életrevaló egyedülálló él, akik szintén úgy gondolják, az ő helyzetük senkit sem érdekel. Ők is teszik a dolgukat, fontos projekteket visznek, vagy azon gondolkodnak, miből vesznek majd kenyeret egy hónap múlva. Mások napirendet írnak, hogy ne teljenek el a napjaik feladatok nélkül; vagy már látványában is nyálcsorgató péksüteményeket sütnek.

De tudat alatt talán ők is érzik, hogy utóbbiakkal csak a figyelmet próbálják elterelni a tényről, hogy igazából egyedül, a szeretteikért aggódva, tőlük távol kell megküzdeni egy láthatatlan ellenséggel és egy nagyon furcsa élethelyzettel. Igen, kimondom, egyedül vagyok! Egyedül kelek, egyedül fekszem, egyedül találom ki, mi legyen itthon a hűtőben, és miből kell még tartalékot szerezni. Egyedül oldom meg, hogy szinte egyszerre lázadt fel az összes háztartási berendezésem.

Egyedül vagyok, és semmit sem kaptam ingyen

Egyedül vagyok arra, hogy eldöntsem, májustól miből fogok megélni, mert a helyzet miatt minden megbízásom egyszerre ért véget, közben pedig támogatom telefonon az édesanyámat, aki egy idősek otthonában él, tartom a kapcsolatot az olaszországi és az itthoni családommal; és bár telefonon hallom a barátaim hangját, ez mégsem ugyanaz, mint amikor az arcuk rezdüléséből látom is, mi járhat a fejükben.

Hiányzik az ölelés, hiányoznak a puszik, a simogatás, a társasági élet. Hiányzik az, hogy valaki csak megfogja a kezem és azt mondja, minden rendben lesz. Vagy ne mondjon semmit, csak öleljen át, amikor mélypontra jutok, és szótlanul vonjon a karjai közé.

És baromira elegem van abból, hogy otthon és a közösségi médiában szerető családapaként mutatkozó büszke férfiak, vagy csak hirtelen önmagukat kénytelen (és képtelen) elviselő pasasok néhány perces gyönyörért rám írnak, mert egy egyedülálló nő biztos mindig, mindenre kapható…

Mostanra annyira érzékeny állapotba kerültem, hogy ma, amikor levertem a New Yorkból kapott hógömbömet, amiről éveken át álmodoztam, hosszan kellett győzködnöm magam amiatt, hogy ez csak egy tárgy volt, ami pótolható.

Az egyedüllét sok mindenre megtanított az elmúlt években. Optimista nő vagyok, nem esem kétségbe a nehézségek miatt. Soha nem kaptam meg semmit ingyen, megdolgoztam mindenért, amim van, és sok könnyel, hosszú önismereti utazással értem el a belső erőm, amire büszke vagyok. Egy hónapja ilyenkor még Thaiföld és Szingapúr mesés vidékein barangoltam, egyáltalán nem keseregve azon, hogy magányosan kell ezt a csodát átélnem. Itthon színházba, moziba, étterembe járok egyedül, ha az élet úgy hozza, és akkor sem esem kétségbe, ha valamit önállóan kell elintézni. Nem mondom, hogy nem szívesen változtatnék ezen, a randevúk normál körülmények között nem maradnak ki az életemből, de csak azért nem akarok már mindenáron párkapcsolatba belemenni, hogy a nap végén elmondhassam, én sem vagyok egyedül.

 

Most minden más

Ez a helyzet most mégis más. A bizonytalanság és a társasági élet hiánya engem is kizökkent a kiegyensúlyozottság burkából, és méltatlannak tartom, hogy ezúttal is mindenki a családokért aggódik. Mintha valami csökevényes, vagy megtűrt ember lennék, hiába fizetek adót, vagyok tisztességes tagja ennek a társadalomnak, csak azért, mert nem osztom meg minden nap az ágyam bal oldalát valakivel. Mintha a világ tudomást sem venne arról, hogy sok nő és férfi egyedül küzd meg a jelen helyzettel, akiknek szintén vannak idős szüleik, nagyszüleik, emellett pedig nehézségeik, félelmeik, kétségeik, hiányérzetük és igen, normális szükségleteik.

Ahogy egy ismerősöm írta nekem, csak szeretné egy teraszon élvezni a napsütést valakinek a társaságában, úgy, hogy körülöttük zsizsegnek az emberek, miközben retteg, mi lesz, ha többé nem ölelheti magához a szüleit, akik egy országhatárral arrébb élnek tőle. A mi életünkben sokkal nagyobb szerepet töltenek be – jó esetben – a családtagok és a barátok. Lehet velük telefonon tartani a kapcsolatot, de nem ugyanaz az érzés, mint amikor valakinek személyesen is érzed  minden rezdülését, illatát.

Nem vagyok magányos, de olykor borzasztó egyedül érzem magam. Végtelenül hálás vagyok a 87 éves szomszéd néninek, aki az elmúlt hetekben olyanná vált számomra, mint a nagymamám. Mindketten attól érezzük magunkat hasznosnak, hogy segíthetünk, vagy a kedvében járhatunk a másiknak. Bár az elején én magam is elhatároztam, mennyi mindent fogok csinálni az önkéntes, majd a kényszer szülte karanténban, a legtöbb tervem kudarcba fulladt. Mégis, törekszem arra, hogy az optimizmusom és életszeretetem most is segítsen ebben a megváltozott világban. Folyamatosan keresem a kapaszkodókat.

Nem vagyok sérthetetlen

Jeleztem például a barátaimnak – a pszichológusom tanácsára, akivel most gyakrabban, kéthetente beszélek –, hogy én sem vagyok törhetetlen sziklaszirt, szükségem van arra, hogy tartsuk a kapcsolatot. A legjobb barátnőm – és ha csak rá gondolok, meghatódom – komolyan vette az üzenetem, és háromgyerekes szülőként, feleségként, elfoglalt nőként is megannyi módot talál rá, hogy ne érezzem magam egyedül, vagy haszontalannak.

A hétvégén, kb. 20 méter távolságból, egy kerítés egyik oldalán, szúrós bokrok között állva, de láthattam az édesanyám, majdnem két hónap után.

Megvettem életem első ezer darabos puzzle-jét, ami teljesen kikapcsol, mert azon bosszankodom, hogy nem találom meg az egyes darabokat a bakancslistás vidékem képéből. Ha egyszer élőben is láthatom majd, tanulságos időszakként fogok a mostani napokra visszaemlékezni.

A szakmai életem miatt pillanatnyilag nem aggodalmaskodom, adtam magamnak két hetet, hogy rendezzem a soraim, addigra pedig a járványról is sokkal többet tudhatunk majd.

De a legfontosabb, hogy minden nap elmondom magamnak, a mostaninál sokkal rosszabb helyzetből is emelt fővel, újult erővel, sikeresen jöttem ki. Szeretném, ha a hozzám hasonló egyedülállók tudnák: fájhat, érezheted magad egyedül, magányosnak, összetörtnek, kizökkenhetsz a jól megszokott sémákból, lehetsz gyenge, vállalhatod, hogy egyedül olykor nehezebb, idegesíthet, hogy mindenki a családosok nehézségeivel foglalkozik, de tudatosítanod kell magadban, hogy egyszer ennek is vége és nem maradsz egyedül!

Még nem tudom, mi mindenre tanít meg ez az időszak. Egy biztos, nem kell mindig az erős nőt mutatni. Lehet gyengének, érzékenynek, magányosnak mutatkozni, nem kell azt érezni, ha egyedül oldod meg az életed, akkor bármit szégyellni kellene. És tudni kell segítséget kérni, sírdogálni, összeomlani. Már nem érzem magam selejtesnek, amiért társ nélkül találom meg a kiutat ebben a helyzetben. Csak abban bízom, hogy az egyedülálló nők és férfiak is kapnak némi együttérzést. Mert őket éppúgy sújtja ez a válság, mint azokat, akik több szerepkörben zsonglőrködnek minden nap.

Vélemény, hozzászólás?