Én-idő: az meg mi?

Létezik énidő gyerekek mellett? Nehezen, nagy harcok árán, amit sokszor magunkkal, még többször a könyezetünkkel kell megvívnunk. Igen, megérdemeljük. Igen, szükségünk van rá. Jár nekünk… R. Fonyó Barbaba öt gyerekes anyaként arról ír, ő hogyan csinálja mindezt. Márpedig, ha ő megoldja…

Ha pár évvel ezelőtt megkérdeztél volna arról, hogy rendelkezem-e én-idővel, csípőből visszakérdeztem volna, hogy az meg mi? Na meg, hogy eszik-e vagy isszák? Valahol mélyen belül pedig nagyon irigykedtem volna rád, hogy neked van olyan. Mert persze valahol mélyen belül értettem az értelmét és én is akartam, hogy legyen, csak mindezeket még magamnak se mertem bevallani. És akkor a megteremtéséről még nem is beszéltem…

És most jöjjön a következő vallomás. Nagyon sok időmbe tellett, hogy elfogadjam a tényt: az én-idő – amely megkerülhetetlen fogalommá vált mai rohanó világunkban – sok véleménnyel ellentétben egyáltalán nem haszontalan időtöltés, hanem sokkal inkább töltekezés, megújulás, felkészülés az előttünk álló feladatokra.

De végül sikerült. Mármint az elfogadás. Akkor viszont még nem tudtam: csak ezután jön majd az igazi feketeleves, vagyis, hogy ezt a felismerést önmagamon is gyakorolni kell, hogy muszáj időt fordítanom önmagamra is, ha jól akarom csinálni a nekem szánt életfeladatot, ami – tekintetbe véve a gyerekeim számát – elég nagy.

Na, de kezdjük az elején. Hogyan jutottam el odáig édesanyaként, hogy nem gondoltam önmagamra, nem szántam önmagamra időt, ami gyermektelen állapotomban amúgy teljesen természetesnek és normálisnak tűnt?

Ha ki akarnék bújni az igazi magyarázat alól, akkor mondhatnám azt, hogy az öt gyerek mellett azért ezt elég egyszerű volt megvalósítanom: minél többen lettek, annál kevesebb idő jutott magamra, néha már-már úgy éreztem, megoldottam az örök élet titkát, hiszen meghalni se lenne időm.

De az igazság az, hogy ha csak erre fognám a dolgot, akkor hazudnék.

Az eltévelyedésemben ugyanis igen nagy szerepe volt annak, hogy meg akartam felelni a külvilág elvárásainak. Konkrétan annak az elvárásnak, hogy ha gyereket szül az ember, akkor onnantól kezdve minden pillanatban, minden helyzetben édesanya. És slussz. Nincs más.

Ha úgy vesszük, ez egyrészt teljesen természetes. Hiszen az anyaság egy élethosszig tartó állapot, amelybe csak belépés van, kilépés nincs.

Másrészt meg nem az.

Mert az önfeladás egyáltalán nem természetes. Semmilyen körülmények között. Egyszerű belátni: ahhoz, hogy az életünk egy új, megváltozott felállásban továbbra is működőképes legyen, szükségünk van önmagunkra. Talán még jobban, mint korábban.

Ráadásul azért, mert egy új szereppel bővül az életünk, még nem szűnik meg a többi. Na igen – mondhatnád -, más helyzetben lehet, hogy így van, de itt mégiscsak az édesanyaságról van szó. Ami épp olyan szerep, mint a többi. Nehéz ezt elhinni, tudom, de így van. Anyává válni misztikum, de maga az anyaság nem szentségi állapot, viszont rengeteg energiát emészt fel. Ez az energia pedig belőlünk táplálkozik. Ha van honnan.

Erre szolgál az én-idő. Hogy legyen honnan.

A másik hiba, amit elkövettem  az én-idővel kapcsolatban – és ahogy a környezetemet figyelem és látom, sokan vannak hasonló cipőben -, hogy mértéket, időmértéket szabtam neki. Hogy ha nem volt órákban (napban, napokban) mérhető, akkor az már nem is ért semmit.

Pedig néha két perc magány a fürdőszobában, miközben valaki lekötötte a szeparációs szorongástól szenvedő matrica-gyerekemet, többet ért az adott pillanatban, mint pár év múlva néhány óra távol a családtól. És ez is én-idő volt. Csepp a tengerben, de az én cseppem. Csak tudatosítani kellett magamban. Ahogy azt is, hogy vannak olyan időszakok, amikor csak ennyire futja. De akkor ezt kell kihasználni, jól használni. És nem panaszkodásra, hogy bezzeg másoknak ennyi meg annyi jut, hanem töltekezésre. Ha két perc, hát két perc. Holnap már három lesz…

Tanulság? Van. Az én-idő az önazonosság része. Ha valami új dologgal bővül az életünk kereke, akkor nem kidobni kell a benne lévő addig szerepeinket, hanem átszervezni őket. Lehet, hogy egy ideig más lesz a felosztás, de idővel minden a helyére kerül. Nem feltétlenül az eredeti helyére, de a helyére. És lehet, hogy az én-idő néha csak pillanatokban mérhető, de a felszínen maradáshoz néha egy levegővétel is elég. Ne becsüljük le! Teremtsük meg! Vegyük észre! Mert önmagunkat és a családunkat szolgáljuk vele.

Vélemény, hozzászólás?