Észleléseim – A templom a nappalinkba költözött

Minden megváltozott, szó szerint minden. De mit kezdjünk a bennünk kavargó érzésekkel? Hogyan találjunk vissza önmagunkhoz a mélyből? Nagy Judit Észleléseim című sorozatában saját útját tárja fel, most az ünnepre hangolva. 

Napfényben úszik a nappali. Ennyire még sosem örültem egy évszaknak és annak, hogy a természet ölelésében élek. Hogy létezhetek, azt 13 éve becsülöm nagyon. És most mégis ennek a létezésnek a minőségét kifogásolom, hol szelíden, hol őrjöngve.

–  Kitegyem a tévére? – kérdezi a férjem.

És anélkül, hogy válaszolhatnék, már ott is a lelkészünk az LG-n 77X49 centiméteren. A templom a nappalinkba költözött.

Zavarodottan ülök a karosszékben. Vajon mi a nappali-templom etikett?

Nem megy az igehallgatás. Csak szótöredékek és mondatfoszlányok érkeznek meg hozzám, és a lelkem egyáltalán nem emelkedik úgy, mint a kis templom karzatának félhomályában vasárnap nyolc órakor szokott. A szomszéd fűnyírójának zaja elnyomja az imát, a gyerek tízórait szeretne, a net akadozik. Hiányérzettel ülök és eszembe jut, amit a narrátor mondott a mese végén Magilla Gorilla sikertelen produkciója után: „Jövő héten újra megpróbáljuk!”

És amíg remélem, hogy a következő vasárnap jobb lesz, a karanténhétköznapok tovább szaggatják a lelkemet.

„A ti béketűrésetek által nyeritek meg a lelketeket.” (LK.21, 19)

Nem jön össze nekem ez a béke. Mindent tudok ésszel, de az érzés nem követi.

Feszült vagyok és naná, hogy a családom lelkét sebzem. Csapkodok a konyhában, miközben főzök, mert épp tanulmányoznom kéne a digitális felületeket, hogy ha összejön a munka, tudjam csinálni. De közben annyira, de annyira mással szeretnék foglalkozni.

Jön a hír, hogy a végre kicsit kiismert felületen mégsem lehet tartani, mert halásszák az adatokat. Újabb újratervezés……

A kiskamasznak is elég volt már ebből a koronásdiból, unott arca még jobban lehúz és nemhogy támogatni Őt, de elfogadni sem tudom ezernyi hormonális nyűgjét.

Reakcióm a külvilágra adekvát, de köszönőviszonyban sincs értékrendemmel.

A teremtés koronáinak álarca lassan lehull.

„Mert azért jött az embernek Fia, hogy megkeresse és megtartsa, a mi elveszett.” (LK. 19,10)

Köztük vagyok én is. Elvesztem.

Most képzeletben rúgom a templomajtót, mint kamaszként, mikor megtudtam, hogy a szüleim elválnak.

Akkor dacosan mondtam hátraarcot magamban, mert ha válnak, naná, hogy Isten nem is létezik. Csak hosszú idő után fordítottam újra az ég felé tekintetemet.

Most is háborgok és miérteket kiáltok felfelé. Hárítok, vitatkozom, tiltakozom. Sorsom, helyzetem, állapotom miatt.

Hogy jössz a számonkéréshez Te, aki akkora kegyelmet kapott? Mikor 13 évvel ezelőtt egy erős fénysugár húzott felfelé, testem-lelkem kettévált és tanúbizonyságot kaptam. Istenem, emlékszel, akkor, hogy fogadkoztam: másképp lesz?

Amikor már járni tudtam és a kórház nyolcadik emeletéről felküzdöttem magam egy félemelettel feljebb, az ablakból sóvárogva néztem a legnagyobb csúcsban feltorlódott kocsisort: Oh, de jó lenne ott araszolni! Irigyeltem őket, hogy szabadon élhetik az életet, miközben én a halálfélelemmel és a démonjaimmal küzdök. Nem mertem elaludni, nehogy soha többé ne ébredjek fel és tudjak anya lenni. Akkor is azt motyogtam: másképp lesz.

Most ugyanott vagyok. Sóvárogva nézek ki az ablakon nyüszítve: élni karok!

Hogyan?

Zajos a virtuális világ a jövőtalálgatásoktól. Rombolók és építők.

Most érvek és ellenérvek viharában a hitembe kapaszkodom.

Bekucorodom a dolgozószobába. Ülök a vékony matracon, mellettem lyukas zokni halom. Zúgnak a környékbeli harangok. Befűzöm a cérnát. Egyik öltés a másik után. Cérnámmal együtt hullámoznak az ige-szólamok:

„Mert könnyebb a tevének a tű fokán átmenni…”

Vajon átjutunk?

Lyukas lelkem befoltozza az igét kibontó gondolatfonál.

Alázatban rejlő erő – erőben rejlő alázat.

Türelmes tanítás.

Irgalommal szeret.

Túllát önmagán.

Tisztel, nem ítélkezik.

Hozsanna. Az égen egyetlen felhő gomolyog.

Nem úszom meg most sem a szembenézést. Ami megszülethet ebben a karanténban történetem örökkévaló része lesz. Az én felelősségem, mit viszek tovább. Hogyan? Úgy, hogy az iránytűmet nem adom.

Fotó: Freepik, Falus Kriszta.

Vélemény, hozzászólás?