A koronavírus-helyzet miatti bezártság már önmagában megterhelő, egy kamasz pedig még érdekesebbé teszi a helyzetet. Nagy Judit coach, tréner, egykori televíziós műsorvezető mindennapjait a sajátjain kívül még egy tinédzser hangulatingadozásai is színesítik. Az Észleléseim negyedik részében kíméletlen őszinteséggel vall anya-lánya mélypontjaikról.
Az a grimasz leírhatatlan, amit látok. Naponta százszor, de lehet többször is. Közben úgy érzem magamat, mint az útszéli, gusztustalan kutyaszar, amitől mindenki undorodik.
Nem hiszem el, hogy Ő ugyanaz a gyerek, akinek a fotója az infúziós csövön lógott. Amikor a kómából magamhoz tértem, ezt láttam. Tekintetemmel fekete, égnek álló sűrű hajába és bíborvörös, szív alakú ajkába kapaszkodva küzdöttem a túlélésért. Mert tudtam: nem halhatok meg, most nem. Öt emelettel feljebb egy újszülött kislány, a lányom és az Ő apukája vár rám.
Hogy most mit gondolok, miközben feldolgozom magamban a totális megsemmisülés érzését? Hogy bárcsak, akkor ott…
De ez a rettentően ostoba, tehetetlenségemben felsejlő kósza gondolat elillan. Mert eszembe jut, hogy kapaszkodtam belé a karantén elején, amikor leforrázva ültem a kanapén azzal a ténnyel szembesülve, hogy voltak munkák, nincsenek munkák. A pánik olyan szélsebesen tört rám, hogy még beazonosítani sem tudtam. Ő közben végtelen természetességgel vette tudomásul, hogy holnaptól online suli, online doga, online élet. Azonnal talált magának egy új célt és minden nap dolgozott, hogy elérje azt. A nagyszünetben barátnőivel hatalmas heherészések közben turmixot gyártott és falni kezdte a könyvtárból az utolsó pillanatban bezsákmányolt könyveket. Olajozottan belesimult a karanténéletbe. Megkönnyítette a dolgomat.
Elképesztő erőt adott, ahogy láttam, nem adja fel a beach bodyt és naponta kétszer kőkeményen edz, ahogy jóízűen, csitrisen vihorásztak a hülyeségeken, ahogy a humort minden nap becsempészte az életünkbe. És ahogy elviselt.
– Annyaaaaaa! Te egyfolytában csak azt mondod, hogy neked milyen nehéz, de nekem is nehéz, csak én nem beszélek annyit róla.
Ütött a mondata, akár egy óriás hatósugarú bomba. Önsajnálatomban atomjaimra szedett. Amióta él, kapom a görbe tükröket. Bár szeretném összetörni őket mind, de ha van bátorságom mélyen szembenézni tükörképemmel, akkor van esély rá, hogy legközelebb nem lépek ugyanerre az aknára.
„Teljes alázatossággal és szelídséggel, hosszútűréssel elszenvedvén egymást szeretetben.”
Elszenvedvén egymást… ismétlem magamban Pál apostol szavait. Most sűrűn érzek így. Mindnyájunkat más állapotban talált ez a krízis. Őt lázadó kamaszként. Engem tele tervekkel, lendülettel.
Én elsőre pánikrohamot kaptam. Ő sztoikus nyugalommal reagált. Amikor kisimultam és elfogadásba mentem át, Ő befordult és szúrt minden szavával.
Időzített bombaként ketyegünk egymás életében. A tegnapi sérelem a mában robban és feléget minden szeretetkapcsolatot. Néha olyan mélyre fúr a lövedék, úgy érzem, belehalok.
Ám furcsa szerzet ez a szeretet és az a láthatatlan köldökzsinór, ami a mélyből visszaránt. Él, éltet és élni akar.
A csaták szünetében belátunk és öleljük egymást. A szőnyegbombázás egyre ritkul. A „hosszútűrés” – ritkán képes vagyok rá – beváltja a hozzá fűzött reményeket. És akkor átmegyek az Ő térképére, ahol meglátom a gúzsba kötött szabadság utáni vágyát, az egész napos csajos idétlenkedések hiányát, a tomboló hormonokat, a kibeszéletlen titkokat, a nem megélt érzelmeket. És észreveszem, hogy ma mindent megcsinált, amit kértem, és elnyelt egy-két nyomdafestéket nem tűrő, nekem célzott mondatot, és mesélt is, mikor kérdeztem, ráadásként még sportoltunk is együtt.
Túlnézek önmagamon és meglátom benne a humort, ahogy felold minden helyzetet. Eszembe jut, amikor a lépcsőről feszülten prédikáltam Neki, hogy a pontosság erény és mekkora illetlenség a másikkal szemben, hogy folyton elkésik. Ő komótosan kötögette a cipőfűzőjét, pedig már rég a suliban kellett volna legyen. Felnézett rám és azt mondta:
„Attól, hogy ideges, vagy még nem leszek gyorsabb.”
Sosem felejtem azt a hanglejtést és kedvesen pimasz grimaszt, ahogy mondta. Kilépett az ajtón és én hangosan röhögtem. Hatástalanított.
