Fekszem a hátadon

Két történet. Szerelem és gyűlölet. Kérdések és kétségbeesések. Kételyek és bizonyosságok. Nők. Életek. Merát Anikó írása.

Fekszem a hátadon. Bőröd a bőrömhöz ér, érzem, ahogy tüdőnk egyszerre tágul. Illatod az orromban érzem, hajam a válladra omlik. Arcomat puha bőrödbe fúrom. Testünk végig összeér. Szívem dobbanása a te a mellkasodban visszhangzik. Karom a karodon, lábfejem a lábszáradat simítja. Ez a teljes nyugalom és biztonság. Egyek vagyunk.

Az elején kellett volna jól megverni, hogy tudd, hol a helyed. Velem ne flegmáskodj! Itt nem beszélsz így, mert szétverem a fejed a radiátoron! Téged láncra kellene verni a konyha és a hálószoba között.

Itt vagy már. Bármi rossz, nehéz, elviselhetetlen történik napközben, tudom, este hazaérsz, egymásba fonódunk, és minden gond, baj eltűnik. Tudom, mindig mellettem állsz és támogatsz. Tudom, hogy itt vagy te, „kit két ezer millió embernek sokaságából kiszemelnek, te egyetlen”. Ez az. A teljes bizonyosság. Amikor nincs kérdés, mert biztos vagy benne, hogy ez az. Amit már nem hittél, amiről versek és regények szólnak, meg béna romantikus filmek, és csak legyintettél, hogy ez csak mese. Ilyen nincs. Csak kemény munka, kitartás, összecsiszolódás, alkalmazkodás valami szimpátia és fellobbanó vágy miatt. Nem. Az igazi az nem ilyen. Nem kell megmagyarázni, bizonygatni magunknak, másoknak. Csak ott van a bizonyosság. Ha már magyarázni, mentegetni kell, nem igaz. A szavak veszélyessé válhatnak, mert hazudnak. Szavak. Melyek sokszor hiábavalóak és hamisak. Szavak, melyek eltéríthetnek az igazságtól, és félremagyarázzák a valóságot. A teljes bizonyosságnál nincs kérdés. Nincs kétely. És nem lehet szavakkal leírni. Ott állsz, és tudod. Hogy ő az.

Régen megkövezték az ilyen nőket. És milyen jól tették. Az a baj veled, hogy nincs agyad. Le kellene lőni, mint egy kutyát! Vegyek puskát?”

Amikor vele vagy, teljes minden, és nem akarsz semmi mást, csak ezt. Mert így mindened megvan. Nem tudtam, hogy tényleg van ilyen.

Csak egy dolgod lett volna, hogy gyereket nevelj. Minden a segged alá volt tolva, de neked nem jó semmi. Te faszkalap! Megbuktál feleségként, és megbuktál anyaként! Lerúgom a fejed!”

Azt hittem már sosem találkozunk. Elhittem, hogy nem is létezel. Már elfáradtam, lemondtam, csak onnan szabaduljak, meneküljek meg valahogyan a földi pokolból. S ahogy menekültem, hosszú karmai még sokáig mély barázdákat vágtak a hátamba, de akkor már nem néztem hátra. Tudtam, hogy már csak megsebezni tud, magával rántani nem. Aztán egyre nehezebben ért el, de még mindig nem gondoltam rád. Nagyon fáradt voltam. Ez még egyszer nem történhet meg. Nem kerestelek. Féltem. Inkább mindenki hagyjon engem békén. Az lesz a legjobb. Az biztonságos.

“Ha elmész a bíróságra, kicsinállak idegileg, anyagilag, mindenhogyan. Vagy minden úgy lesz, ahogy én mondom, vagy tönkreteszlek. Ha ezt az utat választod, bele fogsz dögleni, azt garantálom. Teszek róla.”

S akkor jöttél te, „ki szóra bírtad egyaránt a szív legmélyebb üregeiben cseleit szövő fondor magányt és a mindenséget.” Pedig már mindenről lemondtam, csak nyugalmat akartam mindentől elbújva.

– Maradj velem, hogy ne legyek egyedül, amikor visszahozza a gyerekeket. – Akkor még csak barátok voltunk. Ott ültünk, egyre közelebb egymáshoz, simultál, már éreztük egymás szívének dörömbölését, és tudtam, hogy nincs menekvés. Próbáltam ellenállni, de olyan jól esett az érintés, és valahogy olyan mélyről jövő természetességgel nyúltál hozzám. A fejemet simítottad, nem húztam el, és ebből tudtad, hogy nyertél. Félek. Parázslik a levegő. És amikor eljön az a pillanat, olyan szenvedéllyel esünk egymásnak, és mégis olyan magától értetődő minden, hogy az nem lehet véletlen. Még félek, még váratlan. Nem merem közel engedni az érzést. Figyelek. Mi történik? Kattog az agyam. De minden olyan természetes, annyira passzol és működik, hogy nem lehet nem észrevenni. Te előbb érezted, hogy valami nagy dolog történik.

– Beléd fogok zúgni.

– Ne, ne, ne! Ne csináld ezt velem, még nem vagyok erre felkészülve.

– Nem érdekel, nem akarom visszatartani. Szeretlek.

Iszonyúan be vagyok parázva. A külön töltött időben lassan cammognak az órák, mindketten szenvedünk, s mikor együtt vagyunk, olyan közel kerülünk egymáshoz, mint még soha senkihez. Mégis minden ismerős, természetes. Mintha évszázadok óta ismernénk egymást, s ott folytatjuk, ahol legutóbb abbahagytuk. Félszavakból is, és egyszerre mondjuk, ugyanazt gondoljuk. Órákig nézzük egymást szótlanul, elveszünk egymásban, és képtelenek vagyunk eltávolodni. Ha indulni kell, folyton megállunk, ölelünk, csókolunk, nevetünk, és megszűnik minden körülöttünk. Félek. Fenekestül felfordult minden. Zuhanunk bele valami mély ismeretlenbe.

– Mondd el, hogy mit érzel irántam! Mondd el! – Állok előtte megsemmisülten, égve, szétszakadok belül, de nem merem kimondani.

– Mondd el! Mondd ki!

– Ne csináld ezt velem! Félek. Nem készültem fel erre, nem értem, mi történik.

– Nem kell érteni. Érzed?

– Nagyon fáj itt belül, szétégek. Szétszakadok.

– Mert nem engeded ki.

– Szeretlek.

Felfoghatatlanul söprik el az érzelmeink eddigi életünket. Egyértelmű, hogy itt valami egészen más kezdődik. Teljes a bizonyosság. Az agyam nem tudja követni az eseményeket. Még mindig félek, még mindig figyelek egy ideig.

– Olyan, mintha folyamatosan át lennék világítva.

– Ne haragudj. Megszoktam, hogy figyelnem kell a jelekre, hogy időben…

– Már biztonságban vagy. Vége van már annak a rossznak. Én itt leszek mindig és segítek.

– De a gyerekek… Tudom, hogy sok, én nem várom el…

– Az egészet akarom. Hidd el, jó nevelője leszek a srácoknak. Vigyázunk egymásra.

Itt vagy. A bőröd. Az illatod. Az ajkad. A szemed… a bőröd…. a csípőd… a vállad… a csókod…a kezed… „Ahol én fekszem, az az ágyad.”

Vélemény, hozzászólás?