Amikor a 4 éves legószörnyekről és a velük szembeszálló hősies kiscsoportos óvodásfiúkról, a 11 éves kiskamasz lány elképesztően jóképű, felsős, menő fiúkról, a férjem a külkapcsolatok gyümölcsöző alakulásáról álmodik, na, akkor kezdek én dolgozni.
A munkámhoz, akár tél van, akár nyár, akár vakáció, akár iskolaidő, csönd kell. Ahhoz is, hogy elkészítsem azoknak a rádióműsoroknak a felvételeit, amelyekben dolgozom (Trend-idők, Korkóstoló – Kossuth Rádió), ahhoz is, hogy megvágjam az interjúk hanganyagait, ahhoz meg pláne, ha cikket írok. Ez a csönd pedig nálunk kizárólag akkor van, amikor már mindenki alszik.
Amikor pedig végeztem a munkámmal, én is aludni megyek, és én is álmodom. Hogy miről? Azt inkább hagyjuk.
Szóval nálam a vakáció a munkavégzés idejében nem hoz nagy változást, inkább csak abban, hogy iszonyú szervezést igényel, ha el kell mennem egy találkozóra, interjúra. Ugyanis akkor jön az a sokakat frusztráló kérdés, hogy ki vigyáz a gyerekekre?
Ahol nincs nagymama, nagypapa vagy esetleg bejáratott babysitter, ott valószínűleg hideg verejtékben úsznak a szülők a rettegéstől, hogy mégis miként oldják majd meg a vakáció 2 és fél hónapját.
Táborok
A táborok pont olyan hősies megmentőként jelennek meg ilyenkor a nyári kánikulában az unatkozó gyerekek és az emiatt elkeseredett szülők előtt, mint a szenvedélyben égő Marion előtt Indiana Jones, aki természetesen az utolsó pillanatban mindig felbukkan, és megmenti a szerelmét. Na, ilyen megkönnyebbülés lehet egy-egy jól kiválasztott tábor. Nálunk egy színjátszós lett a befutó, elsősorban egyébként azért, hogy Berta, a lányom, végre időt tölthessen legrégebbi és egyik legkedvesebb barátnőjével.
Egyéb nyári időtöltések – játszótér
Amúgy a nyár azt is jelenti, hogy az óvodás fiammal többet járunk játszótérre, ami minden normális anyukának felüdülés, nekem azonban totál rettegés. Valószínűleg kikezeltethetném magamból hosszú évek terápiájával, hogy mégis miért van az, hogy míg mindenki örömmel masírozik a gyerekével a játszótérre, én kizárólag veszélyforrást látok benne.
Sokat segít ha összefogunk az ovistársak anyukáival, apukáival, és együtt tesszük ki magunkat ilyen elképesztő veszélyeknek, mint egy ilyen hely meglátogatása. Megfigyeléseim szerint az apukák sokkal menőbben kezelik a játszóterezést, mint az anyukák – rólam tényleg nem is beszélve – , mert én sehogy sem kezelem, csak túlélem úgy, hogy a gyerek, lehetőleg ebből semmit se vegyen észre.
Kilométerekről megmondom, hogy ha egy gyerek decensen homokozik vagy csúszdázik, akkor az anyukájával van, ha azonban egy 3 méteres fa tetejéről lóg le úgy, hogy szinte csak a nagylábujjával kapaszkodik az ágba, akkor minden bizonnyal, az apuka elképzelései szerint játszótereznek.
Összességében tehát….
nyilván vannak nehézségek, talán nyáron hangsúlyosabbak, de legalább marad idő reggelente odabújni az ágyban a még alvó gyerekekhez, mert nem kell rohanni, és ez olyan jó!
Sőt, sok olyan helyre is eljutok velük, ahova iskola/óvodaidőben nem. Mindkettejüknek vannak terveik, álmaik, hogy mit szeretnének megnézni, hová szeretnének menni, mit szeretnének játszani stb. és ezt egyelőre az anyukájukkal, azaz velem együtt, szeretnék csinálni. És én bizony ezt az időt kihasználom, ameddig csak lehet! (pontosabban mielőtt cikinek fogok számítani a menőző tinédzser osztálytarsak előtt…..)
Kiemelt és cikkbeli fotó: Kumin Viki saját fotói
