Időnyerés öt gyerekkel = önállóságra nevelés?

Létezik szabad idő öt gyerek mellett? Kevéske, de létezik. Vannak apró trükkök, amivel picit tehermentesítheti magát egy anya, ha nincs segítsége a hétköznapok során? Vannak. R. Fonyó Barbara gyakorlott túlélő, öt gyerekes anya egy szóval is válaszolhatott volna: önállóságra neveli a gyerekeket.

Az otthoni munkavégzés során az ember számtalan nehézséggel találja szemben magát: vállakozói magány, halogatás, elszigetelődés, bizonytalan jövedelem stb. Ötgyerekes édesanyaként nekem a legnagyobb nehézséget az időnyerés jelenti.

Bár az időnyerés úgy hangzik, mintha valamiféle nyereségről lenne szó, őszintén szólva én örülök, ha legalább néha utolérem magamat a sok teendő közepette. Mert abból nálunk mindig akad bőven. Időből viszont annál kevesebb, már-már az az érzésem, hogy nem is egy univerzumban élek az idővel, vagy hovatovább direkt kerül engem, hogy nehogy számon kérjem: miért nincs belőle több?!

Ezért aztán minden alkalmat megragadok, ahol lehetőségem van egy kis időt nyerni, amit aztán a vállalkozásomra, az otthoni munkavégzésemre fordíthatok. Egyszer valaki megkérdezte tőlem, hogy mi veszi/viszi el a legtöbb időt. Nyilvánvalóan a gyerekek körüli teendők és ez nem az a terület, ahol nagyon lehetne spórolni. Egy ideig legalábbis biztosan nem. De aztán…, de aztán, amikor a csemeték elérnek egy bizonyos életkort – és nem, most nem arra gondolok, amikor önálló lábra állnak és elhagyják a szülői otthon, hanem egy jóval közelebbi időpontra – igenis mutatkoznak lehetőségek arra, hogy itt-ott lecsípjünk egy kis időt önmagunk számára.

Öt gyerek mellett az ember hamar megtanul lazának lenni. Nem felelőtlennek, lazának. (Ha nem így lenne, akkor a túlélési esélyeim a nullához konvergálnának.) Nagyon fontos látni a különbséget a két szó között, mert csak így tudom pontosan elmagyarázni, hogyan is nyertem időt magamnak az otthoni munkavégzéshez azáltal, hogy a gyerekeim elég idősek lettek ahhoz, hogy a tevékeny anyaságom bizonyos élethelyzetekben háttérbe tudjon már húzódni és az energiáimat máshova tudjam koncentrálni.

Bevallom őszintén, hogy ennyi gyerek mellett egész elképesztően időigényes tud lenni a családi élet megszervezése. Nem csak a tervezési folyamat, hogy ki, hova, mikor, kivel, hanem még inkább a kivitelezés. Hogy ott kell lenni velük, menni kell velük, kísérni kell őket, várakozni kell rájuk és közben az idő csak telik. És nem mindenhol van lehetőség csatlakozni a wifire, hogy bepötyögjek néhány mondatot a telefonba vagy esetleg a laptopba, ha egyáltalán van még kezem vagy fülem, amire rá tudom akasztani a sok edzés cucc, hangszer cipelése mellett.

forrás: Graphistock

Az igazság az, hogy nálunk este fél tízig nincs egy olyan pillanat, amikor elégedetten csaphatnám össze a kezemet, hogy, na ezt ügyesen megszerveztem, mert jön egy telefon, hogy mégsem ott lesz a mezei futóverseny, ahova eredetileg tervezték, de az új helyszínre Nagylány már nem tud egyedül elmenni, viszont közben nekem Négyest kéne vinnem felülvizsgálatra, de már villog az SMS, hogy Legkisebb belázasodott és azonnal hozzam el az oviból, de tudom, hogy Férj elérhetetlen, rá nem számíthatok, Nagyfiúra pedig mégsem bízhatom a beteg öccsét, pláne, hogy muszáj lenne vele beugrani a dokihoz és amúgy is eszembe jut közben, hogy hiszen haza se jön, mert gimnazistaként van, hogy fél négyig van órája… és akkor, az őrület határán megpillantom Középső lakáskulcsát a radiátoron.

Édesanyaként nyilvánvaló, hogy minden, vagy mondjuk inkább úgy, hogy a legtöbb gondolatom a gyerekek körül forog. Naná! És nem is cserélném le semmire a velük való foglalkozást. De azokat az üresjáratokat, amelyek nem közvetlenül hozzájuk kapcsolódnak, amelyek nem a velük töltött minőségi időt jelentik, hanem amelyeket inkább a velük kapcsolatos logisztika kényszerít rám, na, azokat már sokkal szívesebben töltöttem volna valami hasznossal. Igen, jól látod, itt jelentkezik az a bizonyos rés a pajzson. Már csak ki kellett tágítani egy kicsit. És ehhez nem volt szükség másra csak egy kis bátorságra, (ön)bizalomra és némi előkészületre.

Mit csináltam? Neki eresztettem a világnak a gyerekeimet. Jó, nem két évesen és nem is öt évesen, de nem is vártam tíz éves korukig. És igen, a fővárosban lakunk. És igen, féltem meg izgultam. De mindent megtettem, hogy működjön. És csak akkor vágtunk bele, amikor a gyerek is akarta, önszántából, mert megérett rá. És a felkészülésre nem napokat, heteket szántam, hanem hónapokat: beszéltünk, teszteltünk, gyakoroltunk mindent, ami előfordulhat, legyen szó tájékozódásról, segítségkérésről, eltévedésről, vészhelyzetről, továbbá a kezükbe adtam a megfelelő eszközöket.

Ennek ellenére sokan őrültnek néznek, amikor elmondom, hogy Nagyfiú másodikos kora óta egyedül jár iskolába. Még őrültebbnek, hogy Középső már elsőtől egyedül jár. És egyik esetben sem a szomszéd sarkon volt a tanintézmény. (Sőt Középső mostani iskolájába busszal kell menni. És viszi magával az öccsét is.) Hogy egyedül járnak edzésre, zeneórára, sőt olyan is előfordul, hogy egymást kísérik ide vagy oda, ha nekem a város másik végén van dolgom az ötéves Legkisebbel.

Hogyan vállalkozhattam ilyesmire? Hogy bíztam bennük. És magamban. A világ veszélyes, ez tagadhatatlan tény. De nem félni kell tőle, hanem megtanulni biztonságosan élni/létezni benne. És mindent nem tudunk elkerülni akkor sem, ha magunk mellett tartjuk a gyerekeinket a végtelenségig.

Ugyanakkor ezzel a lépésemmel nemcsak a gyerekeimet indítottam el az önállóság útján, hanem időt nyertem egy olyan világban, ahol néha csak bottal üthetem a nyomát és egy olyan inaktív, időrabló tevékenységet fordítottam termékeny elfoglaltsággá, amellyel végső soron a családomat szolgálom. Csak más irányból.

Vélemény, hozzászólás?