Itt vagytok? Itt vagyunk!

Milyen nap mint nap szembesülni tinédzser gyermekünk változásával? Hogy legszívesebben a gép előtt ülne éjjel-nappal, ahol olyan haverokkal csetel és játszik, akiket mi még életünkben nem láttunk? Hogy egyre inkább mások lesznek számára a fontosak? És örülünk, ha beszélgetni akar velünk. Ha elmondja. S ha hajnalban akarja, akkor hajnalban kell ott lenni, száz százalékban. 

Én most holnap fogok találkozni a Békésivel, a Szabóval meg a Zolnaival, lesz egy ilyen összejövetel, hogy megismerjük egymást személyesen is – ez egy bejelentés, a fiam nem kéri el magát, hanem megmondja, hogy elmegy. Kicsit aggódom. Folyton otthon ül, ezek az emberek, a Békési, a Szabó meg a Zolnai eddig csak virtuálisan léteztek, olyan hülye vihogós kiskamaszoknak tűntek, de lényegében idegenek, akikkel utódom együtt lövöldözik online hétvégente a tévé előtt. Sose voltak nálunk. Sose volt náluk.

Eddig csak az éterben összekapcsolódva létezett kis csapatuk, mindenki a saját szobájában ücsörgött, ki tudja, hol. Nem volt személyes dolgunk velük. A nappalinkból ismerem csak a hangjukat, arc nem társul egyik mellé se. Ahogy minden nap együtt játszanak, lassan megtanultam, melyik hogyan káromkodik, mennyire lehet intelligens vagy tehetős, de mégsem tudom, kik ők és honnan valók.

Erre pont most akar találkozni velük a gyerek, mikor elutazom. Minden egyszerűbb lenne, ha ismerősökkel barátkozna, de hát egyke, és mivel majdnem mindenki egyke a felmenői közül is, még egy árva unokatesója sincs. Persze virtualizálódott élete az én nevelésem csődje, megmondta az apja is! Minek annyit engedni videójátékozni, függő lett szegény! A nagyszülőknek is van véleményük: az ő bezzegidejükben mindenki csak olvasott meg az utcán utcagyerekeskedett! Nem ám a szobában darvadozott, nyáron is! Hagyom, hogy a videójáték nevelje fel! Miért nem együtt játszanak a többiekkel?

Mert most nem akarnak, azért.

De azért zajlik az élet az online térben is. Az egyik virtuális barátnak megbetegedett az apja a nyár végén. Igazából. Megbeszélték, hogy milyen vacak dolog ez. Aztán az apuka kórházba került. Anya, kórházban van a Zolnai apja, de rossz neki! Úgy sejtettem, műtétje lehet, de nem tudtam semmi biztosat, mert a fiam egyre gyakrabban vette fel a fülesét, így nem hallottam a beszélgetések éteren túli oldalát. A fiúk nagyon sokat játszottak és Zolnai folyton ott volt. Egy este gyermekem megkérdezte, hogyan alakul ki a rák, mert a barátja apja nagyon beteg. Rákos. Felmerült a kérdés, hogy meggyógyulhat-e, merthogy a fiú nagyon rosszkedvű. Meggyógyulhat, mondom. Decemberben elmondta, hogy meghalt a Zolnai apja. A sötét szobában mesélte el, lefekvés előtt, nagy csend után. Hát megtörtént. Az apukája volt a fiúnak, aki a fiam barátja, és akit nem ismerünk. Pár hét múlva, megint a sötétben felvetettem, hogy hívjuk el valahová a fiút. De nem hívtuk, a fiúk csak online játszottak vele.

Mindezt most egy perc alatt pörgetem végig a fejemben, miután lett ez a hirtelen ötletük az offline gyűlésre. Úgy döntöttem, örülök neki és elengedem a nagybetűs találkozóra. Az egyik, a Békési nevű végül is szakkörtárs, a Zolnai egy másik valakinek a haverja, a Szabó pedig az edzőtárs évfolyamtársának az unokatesója. Megnyugtatom magam, hogy a gyerek nem fog nyomtalanul eltűnni, miután cyberzaklatók hálójába került. Ezek az ismeretlenek a barátai.

Elengedem, mert látom, hogy fontos ez: gyorskaját enni, limonádét inni, bevásárlóközpont tetőteraszán lógni, és elsősorban élőben látni, hogy a másik hogyan néz ki! Mindez vicces és izgalmas lehet. És valóban: órák repültek el. Két fiú vonattal jött, ezért a Nyugatinál találkoztak, az egyik vidékről, a másik Kőbányáról érkezett. A harmadik meg a Rózsadomb tetejéről, neki művész az anyja, nem ismerem, nem ismerek senkit. Milyen anyuka az ilyen!

Elkértem a találkozó előtt a Zolnai anyjának a számát, akinek meghalt a férje, akit nem ismertem, de leteremtődtem: Anya, ne hülyéskedjél már, minek, nem lesz semmi bajom! Ne legyél ciki!

Nem lett semmi baja. Nem lesz semmi baja. Ő most így tanulja az életet. Tizenhárom évesen.

Kiemelt kép és cikk fotó: Storyblocks

Vélemény, hozzászólás?