Születhet-e szerelem, ha tűz és víz találkozik? – nem csak a Bejössz nekem, Rosszfiú című regény alapkérdése ez, de Farkas Andrea más könyveiben is vagány, népszerű, feltűnő, felszínesnek látszó és nem túl simulékony férfiak kerülnek mélyen érző, visszafogott, értelmes, „átlagos” lányok közelébe. Szóval az út általában rögös, míg a felek egyáltalán megtalálják a közös hangot. A podcastban az új regényt boncolgatjuk, de a szerző saját sztorija is elég meghökkentő.
– Mennyire vagy bevállalós, vakmerő? Az elmúlt néhány évedet nézve annak tűnsz. 25 éves létedre elég nagy lépésekre vállalkozol, ha úgy adódik.
– Szeretném erre azt mondani, hogy így van, de valójában nagyon bátortalan vagyok. Viszont tényleg voltak az életemben olyan lépések amelyekre más azt mondja, hogy ő biztosan nem merné. Én egy nagyon kicsi helyről származom, Vésztőről, ez egy körülbelül hétezer fős lakosú város Békés megyében. Gyerekkoromban azt gondoltam, hogy ez „fekete bárányság”, hogy elvágyódom, de rájöttem, valószínűleg minden fiatal kicsit vágyik arra, hogy máshol éljen, más embereket ismerjen meg, új élethelyzetekben próbálja ki magát. Ezért én Budapestre költöztem.
Volt szuper állásom, egy bankban dolgoztam, igaz, nem volt nagyon izgalmas, de annál biztonságosabb. Aztán eljött egy pont, amikor szintet kellett volna lépni, nagyobb felelősséget raktak volna rám, és én azonnal behúztam a kéziféket, hogy nem, én erre nem állok készen, ehhez nem vagyok elég. Miközben pedig éreztem, hogy ideje lenne továbblépni, mert unom, amit csinálok.
Hát jó, akkor csináljunk valami mást! Felmondtam és elkezdtem az egyetemet, jogot tanultam. Azzal nyugtattam magam, csak egyszeri eset volt, hogy megfutamodtam. De mégis megismétlődött: felmerült a nyelvvizsga kérdése, hogy akkor most meg kellene szerezni és ezért lépéseket tenni. Ismét jött az érzés, hogy jézusom, én erre nem vagyok képes, nyelvi kurzusokra járni, naponta több órát ezzel foglalkozni… Aztán kaptam egy lehetőséget: ki lehetett menni szálloda éttermébe felszolgálni Horvátországba, három hónapra, nyári munka a tengerpart mellett, és adtak szállást, ételt.. Azt mondták az ismerőseim, akik már dolgoztak kinn, hogy vagy angolul, vagy horvátul biztosan meg fogok tanulni ennyi idő alatt. Gondoltam, hazajövök majd perfekt nyelvtudással – mindegy milyennel -, és leteszem a nyelvvizsgát.
– Ez nagyon váratlan helyzet és spontán döntés. Minden simán ment?
– Kinn az első napon rájöttem, hogy ez nem fog menni. Egyáltalán semmit nem értettem abból, amit a recepciós mondott a szállodában, aztán amikor megmutatták, mi lesz a munka, hiába voltak nagyon kedvesek, egyszerűen egy szót sem értettem, pedig hát kellett volna a másnapi kezdéshez. Ültem az ágyamon, és haza akartam jönni. Aztán eltelt két hét, nekem minden egyes napom azzal telt, hogy nagy társaságban voltam, harminc-negyven emberrel dolgoztam együtt, naponta 500-700 vendég fordult ott meg az étteremben, rengeteg személyiségtípust és millió új helyzetet ismertem meg. Ekkor jött a HR-asszisztens, hogy itt egy magyar csoport, épp indulnak haza, ha akarok, velük vissza tudok menni. De akkorra már elszánt voltam, annyira akartam nyelvet tanulni, bizonyítani magamnak, hogy meg tudom csinálni, helyt tudok állni – holott azelőtt egyáltalán nem végeztem fizikai munkát –, hogy maradtam. Dolgoztam szeptemberig, és nagyon jól tettem, mert közben megismertem a páromat, akivel ma is együtt vagyunk.
Egyetem helyett az üzletre szavazott
– Akkor lehet azt mondani, hogy egy jó romantikus regényhez illően, egy fiú miatt változott meg gyökeresen az életed? Abbahagytad a jogi egyetemet Budapesten és a horvát tengerparton, Makarskán lettél üzletasszony? Mi lett a nyelvtudásoddal?
– A négy év alatt már megtanultam horvátul, de otthon angolul beszélünk a párommal… Egyébként pedig nem volt olyan egyszerű a dolog, mert nekem lejárt a tartózkodási engedélyem, vissza kellett jönnöm Magyarországra. Megpróbáltuk a távkapcsolatot, de nem működött úgy, ahogyan elképzeltük, ezért a párom utazott hozzám Budapestre. Nyilván ez nehezített pálya volt neki is, nekem is. Ott ültünk a 25 négyzetméteres kis galériás lakásunkban és számoltuk, meddig lesz elég a megtakarításunk albérletre, rezsire, amíg ő talál munkát itt, és én folytatom az egyetemet.
Vagy választhattuk a még nehezebb utat, hogy visszajövünk Horvátországba és belekezdünk egy olyan dologba, amiben egyetlen biztos pont sem volt. Viszont legalább azt csináljuk, amit szeretnénk, együtt lehetünk és elkezdhetjük építeni közösen a jövőnket.
Oké én tényleg nagyon szeretem a romantikus regényeket, filmeket, de bevallom sosem hittem ebben a lelki társ dologban. Mégis akkor azt éreztem, hogy ő az, felesleges keresgélnem tovább, vele szeretnék megöregedni. Úgyhogy meg sem fordult a fejemben, hogy ne ezt az utat válasszam.
A Bejössz nekem, Rosszfiú már a harmadik regénye
– A megérzésedre alapozva megint egy óriásit léptél, ez mégis nagy bátorságra vall…
– Valóban nagyon távol állt tőlem, hogy állandóan emberekkel kommunikáljak, én alapvetően egy otthon ülő, olvasós lány voltam. De képzelj el két nagyon romos lakást, tényleg még vakolat sem volt a falakon, se parketta, és ablakok sem voltak bent. Ezeket kezdtük el szinte két kézzel felújítani, először lett egy rendes kis lakás, amit ki tudtunk adni, aztán az évek alatt egyre szebbek lettek a házak, egyre modernebbek, és már turisták fogadására is tökéletesen megfeleltek. Nem mellesleg a párom grafikus és az apukájával belevágtak egy bizniszbe, turistáknak készítenek szuveníreket, személyre szóló tárgyakat, amelyek nagyon népszerűek. Ez mára szépen kinőtte magát, egy webshop is működik, országszerte, sőt világszerte forgalmazunk, szállítunk. De nem lettem üzletasszony, mert az üzletet a férjem intézi, viszont a turisták fogadása, e-mailek intézése, a lakások rendbetétele sok munkát ad, és ott van a kislányunk is. Amikor megszületett, egy időre én ki is estem mindenből, a párom akkor minden erejét, idejét és az összes megtakarításait bevetette, hogy biztos jövőt tudjunk felépíteni a kislányunknak. Megértem, ha valaki azt gondolja, egyszerűbb vagy kívánatosabb lett volna, ha először elvégzem az egyetemet, aztán munka, felépítjük egy karrierünket, és ezután jöhet a gyerekvállalás, de mi ezt megfordítottuk.
– Hol van a helye az írásnak az életedben és mit jelentett számodra az, hogy egyszer csak megjelentek a könyveid?
– Ez nem úgy kezdődött, hogy egy nap felkeltem, és úgy döntöttem, hogy írni fogok. Ez valójában akkor jött, amikor az első olyan regényt a kezembe vettem, amit saját szórakozásomra olvastam. Jane Austen regénye volt, a Büszkeség és balítélet. Sokat olvastam utána, de igazán ez dobott fel engem erre a vonatra, ez indította be a fantáziámat úgy, hogy írni kezdtem. Kis verseket, naplót a velem megtörtént eseményekről, és csak ezután kezdtem el érezni, hogy jobban érdekelnek a kitalált sztorik. Egyre hosszabbakat írtam, 18 éves lehettem, amikor elkészült az első olyan kézirat, amelyiknek volt eleje, közepe vége, és kis naivan el is küldtem egy-két kiadónak. Az egyik vissza is jelzett, hogy sajnos ez egyáltalán nem az a minőség, amit egy kiadó keresne. Ez bennem olyan blokkot okozott akkor, hogy soha többé nem gondoltam arra, hogy bárkinek is megmutassam, amit írok, vagy egy kiadónak esetleg elküldjem. Csak saját szórakoztatásomra írogattam. Amikor a kislányom megszületett, nagyon sokat voltam vele itthon, egyedül, családok, barátok nélkül, és az olvasott regények már nem voltak elegendőek, azt mondtam, írok magamnak egyet, és az írást menedékként fogom használni. Emiatt kezdtem tudatosan, karaktereket, sztorikat írni, és az, hogy ez másoknak is ugyanezt az örömet okozza, mint nekem, az még mindig elképzelhetetlen számomra. Ez már a harmadik megjelent regényem, de még mindig nem hiszem el, hogy mások is olvassák…
A podcastot itt hallgathatod meg:
Fotó: Farkas Andrea.
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
