Barion Pixel Skip to content

Könyvekbe költözve – Életre szóló találkozásokról mesélt Nádori Lídia műfordító

„Már középiskolában olyan örömforrás volt számomra a fordítás, hogy nem is értettem, hogy lehet ez bizonyos emberek számára meló, amivel pénzt keresnek” –  Nádori Lídia műfordító nevét jól ismerik a német szépirodalmat és a gyerekirodalmat kedvelő olvasók. Számos programon találkozhatunk vele, ő a Magyar Műfordítók Egyesületének alapító tagja, fél éve az elnöke is. Az Életre szóló könyvek sorozat új részében például arról kérdezem, kell-e, hogy rokonszenves legyen az a szerző, akinek a regényével dolgozik, de az is kiderül, mi a közös a színészetben, és abban, ahogyan Nádori Lídia a hivatásáról gondolkodik. Podcast alul az oldalon, addig mutatom a könyveket, amelyekről szó lesz, és néhány érdekes momentumot az interjúból.

„Általában amit a nagymamám elöl hagyott a kis olvasóasztalkáján, azt én is elolvastam. Hát egyáltalán nem 10 éves gyerekeknek való ez a regény. Élénken emlékszem arra a döbbenetre, hogy így is el lehet mesélni valakinek az életét, hogy csecsemőként az eszmélése pillanatát rögzíti, és tulajdonképpen egy tudatfolyam van elbeszélve – egy ember élete az első pillanatától az utolsóig…  Azon ámultam 600 oldalon keresztül, hogy így is el lehet mondani egy történetet, hogy belül vagyok, bemászom az elbeszélőnek a bőre alá…” 

„Legyen érdekes, legyen olyan, amibe be tudok költözni. Mint ahogyan, azt hiszem, az olvasók többsége, én is elsősorban regényolvasó vagyok, és az is érdekes volt, amikor először szembesültem vele, hogy a szövegek egy része lefordítva kerül elém. Tehát van egy ember, aki angolból, franciából, egyéb nyelvekből lefordítja nekem, hogy elolvashassam, a következő nagy felismerés pedig, hogy milyen fordítói bravúr révén válik azzá az elképesztően élvezetes szöveggé… Boris Vian Tajtékos napok című regénye az első szerelmemhez kötődik, együtt fedeztük fel, hogy milyen elképesztő humora van Bajomi Lázár Endrének, aki ezt a regényt lefordította…”   

„Nem árt, hogy érezzek valamilyen lelki rokonságot a szerzővel, de inkább az történik, hogy megszeretem az anyagot, megszeretem a könyvet, amit fordítok. Amíg az ő könyvével foglalkozom, addig én őt szeretem. Akár anélkül, hogy ismerném. Ami nem azt jelenti, hogy mindenestül tudok azonosulni az ő nézeteivel, azzal, ahogyan beszél vagy ahogyan gondolkodik, de mindenestere akár még barátságok is születhetnek ebből.” 

„Főleg a gyerekkönyv-fordításaimmal szokott megtörténni – de nem csak azokkal –, hogy az olvasók írnak, hogy borzasztóan szeretik esténként felolvasni a gyerekeknek, jól mondhatók a szövegek, ők is élvezik, ők is tanulnak belőle, és a gyerek imádja… Nyilván ez elsősorban magának a könyvnek szól és a szerzőnek, a történetnek, ami ugye nem az én érdemem, viszont fordítóként annyit hozzá tudtam tenni, hogy tényleg jól szólaljon meg magyarul. Az pedig, hogy ezt az olvasó értékeli, és külön levelet ír nekem, azt hiszem, a fordítói siker csúcsa.”       

„Ez a bizonyos nő, aki egyes szám első személyben írja a történetét, körülbelül annyi idős, mint én voltam akkor, amikor fordítottam, és valahogy a viselkedésével, a beszédmódjával, a gondolkodásával, a humorával borzasztóan közel állt hozzám. Valahogy úgy éreztem, hogy egy ilyen nővel nagyon jól tudnék barátkozni. Igazi önálló, független, több nyelvet beszélő újságíró…, de van egy nagyon furcsa momentum vagy motívum ebben a könyvben, és ahogy telik az idő, engem egyre jobban ez érdekel. Vagy úgy is mondhatnám, hogy zavar…”  

 

A podcastot itt hallgathatod meg: 

Fotó: A szerző felvétele. 

 

Tetszett a cikk?

Megosztás:

Ajánlott cikkek:

2024 © NŐI VÁLTÓ - Minden jog fenntartva | Weboldal: Kardos Gergely