Négyszemközt Regős Évával – Balázsy Panna

Koronahelyzet van, egyre kevesebbet találkozunk, mégis beszélgetünk. Mert ilyenkor is lehet. Sőt. Ha nem is négyszemközt, inkább négyfülközt, de talán nagyobb szükségünk van rá, mint a kevésbé vérzivataros időkben. Egy jó beszélgetést nem hívunk interjúnak. Tehát ez sem az. A vonal túlvégén csipetke és sajttorta, az innensőn egy cserépkályha, amit etetni kell, és három kutya, akik néha beleugatnak… Vagyis akár egy helyen is lehettünk volna. Ami hiányzott, hogy nem láttam a szemét. Pedig Balázsy Panna szemébe jó belenézni.

– Hogy áll a csipetke?

– 3 perc.

– Oké, akkor addig mit tegyünk? Mesélj a csipetkéről. 

– Nagyon ragad. 

– De te legalább tudsz. Én olyat tudok, amivel ölni lehet. Az meghal, akit az én csipetkém eltalál egy köpőcsőből. 

– Mindig az a lényege ennek, mint egyébként szerintem sok élvezeti forrásnak, hogy pont azelőtt hagyd abba, hogy azt mondanád, jó. De finisbe fordultam, figyelek.

– Ó! Akkor én azt szeretném játszani, hogy én vagyok a riporter kerestetik legbénábbja, és hát mondjuk ahelyett, hogy mikor határozta el, hogy vezérőrnagy lesz, vagy a másik klasszikust, hogy ezt most akkor hogy, mégis inkább azt a kérdést tenném fel, hogy milyen kérdést ne tegyek fel.

– Tudod te azt.

– Akkor nem teszem fel. Csapatjátékos vagy?

– Igen és nem. Mert én klasszikus vízöntő vagyok. Aki… várjál, megmosom a kezem. 

 – Klasszikus vízöntő, aki most vizet önt. De ócska kis poén volt.

– Lehet, hogy ezt nem ott kell megfogni, hogy vízöntő vagyok. Hanem onnan – na, most már totál itt vagyok, agyban is meg mindenhogy –, hogy én szemlélődő vagyok. És vannak emberek, akik ezt értik és megérzik, és vannak, akik nem. Engem vagy nagyon szeretnek, vagy nagyon nem. Vagy elsőre nagyon félrelátnak… Aztán általában kellemesen csalódnak. Van néhány ember, aki annyira megszeret, hogy az már szinte ilyen őrült szeretetbe csap át, amit én nehezen viselek. És itt jön elő a vízöntőségem: független szeretek maradni, nem szeretek nagyon mélyre menni, mert tudom, hogy az nem egy hosszan tartó, természetes állapot. 

„Ha le akarnak nyomni, megfulladok”

– Saját magadban, vagy a kapcsolataidban nem szeretsz mélyre menni?

– Szerintem magamban egyre mélyebbre megyek. De szeretem kényelmesen és jól érezni magam úgy, hogy megmaradjon a szabadságérzetem. Hogy értsd: nagyon lojális tudok lenni, ha nem várják el, hogy lojális legyek. 

– A kapcsolatot nem szoros, kétszemélyes kapcsolatra értettem. Barátságokra, csapatra.

– Ott is igaz. Azt hiszem, a munkahelyemen már nagyon tudják, hogy én mennyire lojális vagyok. Viszont a lojalitásomért meg a tűzön-vízen dolgokért elvárom, hogy időnként, ha kell, békén hagyjanak, engedjenek szabadnak lenni. Ha valaki ezt respektálja, akkor szárnyalok, bármire képes vagyok. De ha le akarnak nyomni, vagy be akarnak zárni, akkor megfulladok. 

– Volt olyan hely, ahol ezt nem tolerálták?

– Mindenhol volt egy kis ideig, persze. Vagy megértették egy idő után, vagy pedig eljöttem, mert én ilyen jövős-menős vagyok. A jövés-menés azt jelenti, hogy ha egy munkahelyen már teljesen értem, hogy mi történik, akkor már nem is érdekel.

– Ezt kihíváskeresésnek mondják, ugye? 

– Meg kíváncsiságnak. Szerintem az élet nem arról szól, hogy egy dolgot csináljunk, hanem arról, hogy százat. Ráadásul az én kompetenciáim alapján egyszerűen nem tudsz olyan munkakört mondani, hogy na, az az én világom. Nem vagyok megfogható, nem vagyok orvos, tanár, ügyvéd.

Az ügynökségnél, ahol most dolgozom, ez egy vissza-visszatérő probléma, hogy egyrészt tök jó, hogy ott vagyok, mert ismert arc, és az mindig jó egy ügynökségnek, de igazából hova soroljuk. Viszont már tudják, hogy vannak bizonyos dolgok, amiket amúgy mindenkinél jobban meg tudok csinálni. 

– Ez a kreativitásodból, a szellemiségedből vagy az ismert arcodból fakad?

– Nyilván az elején az ismert arcomból fakadt, hogy egyáltalán érdeklődtek irántam, aztán az angoltudásom, az, hogy egy nyelvtan-náci vagyok. Meg hát mindenféle dolgot szeretek és tudok: beszélgetés, moderálás, podcast, interjúk, rendezvényszervezés. De ha most elmennék egy átlagos munkahelyre, nagy bajban lennénk, hogy mivel is bízzanak meg. Amikor az aktív műsorvezetéssel felhagytam, azt hittem, hogy az emberek tudni fogják, hogy én mire vagyok alkalmas, de ez nem volt igaz. Akkor el kellett kezdenem lehetőségek után kajtatni és egyre vastagabb lett a bőr az arcomon…

Ismeretlen terep volt magamért harcolni, hiszen abban a szerencsében volt világéletemben részem, hogy a lehetőségek mindig szembejöttek, nekem csak élni kellett velük.

De ez elmúlt, és rákényszerültem, hogy aktívabb legyek. Nagyon nehéznek tűnt akkor, de utólag rájöttem, hogy igenis, felszabadító, amikor magadért tenni tudsz valami nagyon fontosat.

„A legfontosabb dicséretet gyerekektől kaptam”

–Te magad tudtad, mire vagy alkalmas?

– Számomra is mindig úgy derültek ki dolgok, hogy találkoztam emberekkel ilyen-olyan rendezvényen, és elkezdtünk beszélgetni. Például anno a Globalista Konyha, a pop-up vacsorák ötlete egy ékszerbemutatón született. Aki tartotta a bemutatót, Londonban élt és séf iskolát végzett. Ő mondta: Panna, látom, hogy keresed a helyedet, ha lenne egy ilyen, érdekelne-e, hogy ennek a média-lábát meg pr-lábát meg szervezési-lábát vigyed? Mondtam, persze. És úgy vágtunk bele, hogy azt se tudtam, mi a gasztronómia igazán, azon kívül, hogy főzök itthon.

Vagy ugyanez volt az írással. Elmentem egy buliba, és ott ült mellettem Kolosi Bea (a Líra Kiadó igazgatója), akit ismertem valamennyire. A gyerekeinkről dumáltunk. Másnap felhívott, hogy az alsó tagozatos gyerekeknek nem szól irodalom. Nincs kedved megpróbálni írni egy gyerekkönyvet? Kedvem abszolút volt, de semmi fogalmam arról, tudok-e. Hónapokig érlelgettem magamban, aztán egy nap leültem, írtam valamit, beküldtem a szerkesztőmnek, Csapody Kingának, aki azt mondta, ez tök jó, folytasd. Ez lett az első könyvem első fejezete úgy, ahogy volt. 

– A Csuromvíz… Én picit később akartam beszélni a könyveidről, de ha már így feljött, csak csendben csicsergek, csupa cs betűs csímet csudakönnyű csalhatatlanul csiholni?

– Már az elsőnek se akart sikerülni semmilyen betűvel címet találni… Csuromvíz lett, mert vízről és környezetvédelemről szól. Mondjuk, akkor még azt sem tudtam, hogy sorozat lesz. Lehet, hogy önbizalmam nem volt, vagy annyira új terepre tévedtem, hogy tényleg nem tudtam elsőre megállapítani, hogy ez jó vagy rossz. Jó? Akkor írok még egyet. És akkor találtam ki, hogy legyen mindegyik cs betűs, amivel ugye ástam egy mély gödröt magamnak, mert tényleg jó cs betűs címeket kitalálni nem annyira magától értetődő. De a gyerekek azonnal levették. A gyerekek mindent levesznek. A legfontosabb dícséretet tőlük kaptam egész életemben, minden munkámat beleértve. Amikor azt mondták, hogy figyelj, ez olyan, mintha nálunk lenne, otthon.

– Idéznék a Csakazértis című negyedikből, hogy mindenki értse, szerintem mitől jók a könyveid. “Szonja lázasan nézegette a telóján a kedvenc boltjai kínálatát, és készített egy csomó screenshotot, hogy ne kelljen összevissza kutakodnia egy-egy darab után.” A mai tizenévesek – alsó-felső tagozattal együtt – kommunikációja, szöveghasználata az egészen más, mint a tied vagy az enyém. Tehát magát a történetet, valószínű, hogy meg tudná írni – ha élne – Fehér Klára is. De nem így. 

– Köszönöm szépen. Persze, hogy segítenek a lányok. Amikor írtam ezt, Nati már kiskamasz volt, ez neki kínos volt és nem érdekelte. Lizi volt az, aki belenézett, amikor írtam, ő volt az első, aki elolvasta a friss példányokat. Ez most megfordult. Lizi 13 éves, most nem olvassa el. Nati meg elkezdte visszamenőleg elolvasni a könyveket. És olyan érdekes, hogy most hirtelen mindkettő meg van róla győződve, hogy 100 százalékig róluk mintáztam Szonját és Szandrát. Ami természetesen nem…  Na jó, nem teljesen igaz. Itt vannak az orrom előtt… És itt jön baromi jól a szemlélődő lényem. Fél évig csak nézelődöm, figyelek, hallgatom őket. Utána leülök és piszok gyorsan, 2-3 hét alatt megírom a következő könyvemet. Várjál, szólt a sajttorta, hogy rá kell kennem valamit. Hol tartottam? Szóval 6 könyvet megírtam 3 év alatt, vagyis azok is idősebbek ennyivel, akik olvasták… Új vásznat kaptam, új fontosságokat lehetett felfedezni…

– Hogyan tovább?

– Most vagyok igazán bajban. Mert egyértelmű volt az élet a Csupaszív, A Csillagfény, a Csakazértis, a Csobbanós idején. A Csini, a Cserediák, a Csendháborítás után még ott volt a Csokiszuflé, ami már teljes egészében a karanténról szól. De mik történjenek most, ebben a teljesen visszafogott létben? Ahol nincsenek kalandok, limitálva vannak a barátkozások…

„Aminek mennie kell, az menjen.”

– A könyvírásban most valamit nagyon megtaláltál magadból… Egy egészen kicsit mégis visszaugranék a médiás életedhez. Voltak tévék, rádiók számosan. Ha a mai agyaddal megtehednéd, melyik korszakod élnéd újra? Hol volt a legjobb lenni?

– Nagyon nehezet kérdezel, mert én elképzelhetetlenül szerencsés voltam. Leszámítva a NEO FM-et és a Rádió Bridge-et, mindenhová az aranykorban kerültem. A Sípos Pál fémjelezte Repeta az egyik kedvencem. Ott olyan minőségű emberek dolgoztak, és olyan minőségű műsorokat raktunk össze rettenetes kemény munkával, amire mindig büszke leszek. Aztán nagyon szerettem a Danubiuson a Szombat esti extázist, de az egy, hogy mondjam, az buli volt leginkább. Állati szórakoztató volt, meg iszonyú adrenalint adott. Aztán a Juventus Rádió volt egy meghatározó hely, mert ott megtanultam rádiózni. Ott hihetetlen energiák voltak és csoda dolgok. És igazából az összes munkahelyem közül az fájt – a Reggelivel együtt – talán a legjobban.

Onnan nem jöttem volna el, de úgy éreztem, hogy annál többet kaphatnék, mint amit kapok. Ráadásul a médiahajón én lettem az év rádiós női műsorvezetője – ez volt az első alkalom, hogy egy kereskedelmi rádiós nyert. Amikor fölmondtam, persze rohantak, hogy ők adnak nekem napközbeni sávot, amiről mindig ábrándoztam.

De amikor már így utólag mondják és szaladnak utánad, az nem jó. És akkor én azt elengedtem. 

– Könnyen engedsz el dolgokat?

– Van, amit igen, van, amit nem. Persze, ahogy öregszem, nyilván kevésbé. De aminek mennie kell, az menjen. Az menjen.

– Tulajdonképpen mi volt jó? Akár rádiós, akár tévés műsorvezetésben. Ahogy én téged ismerlek, nem a jelenlét volt ebben a meghatározó, hanem a közlésigényed? Az alkotás?  Vagy a csapat?

– Azt hiszem, nekem az volt a kimagaslóan jó, ha születhettek kis apróságok, ami nagyon én vagyok. Ami a személyemből, az egyéniségemből fakad. Pláne, ha később mások is elkezdték úgy csinálni. De hihetetlen boldogságot okozott mindig – mert saját magam legnagyobb kritikusa vagyok –, amikor úgy éreztem, hogy hú, sípfüttymeg, ez de jó lett. Az az érzés, az a legjobb. Mint amikor a könyveimből visszaolvasok valamit, és azt érzem, hm, ez egész jó, most is így csinálnám. Ez a boldogság.

„Álságos meg hamis, az nem is tudnék lenni”

– Bármilyen álom-állás, csilliárdok… Meg tudnád erőszakolni magad? Hogy más legyél és ne az, aki vagy, akinek ismerünk?

– Nem, sajnos, nem és nem. Képtelen vagyok rá. Képtelen és alkalmatlan. Sose szeretnék álarcot hordani, szerintem sose hordtam. Úgy vélem – de cáfolj meg, ha te nem így láttad –, hogy én mindig az voltam, aki. Hogy én soha nem mutattam mást magamból, mint aki vagyok. Én sose viselkedtem másképp a kamera előtt vagy a mikrofon előtt, mint aki vagyok. Nem is tudok és nem is szeretnék. Álságos meg hamis, az nem is tudnék lenni.

– Te is ismersz: nem beszélgetnénk itt, ha másképp gondolnám. Adok pár percet, két kedvenc szavadat szeretném. Az egyiket, ami a csengése, hangzása, nem tudom, mi miatt tetszik, a másik pedig szemantikailag és jelentéstanilag. Tudom, menjek a fenébe.

– Hát, kicsit. Szeretem azt a szót, hogy halolaj. Pedig nem szeretem a halolajat. Meg azt a szót is szeretem, hogy muhamara. De mindegy.

– Ez jó szó.

– Igen, meg nagyon finom. A halolajjal ellentétben. Szemantikailag… Azt mondtad, van pár percem, akkor várjál… 

– Kenjed meg a sajttortát, én teszek a tűzre. 

– Nem kell megkennem, már megkentem.

– Akkor is teszek a tűzre. 

– Megvan. Itt vagy? 

–  Igen. 

– Azt hiszem, amit a Stahl Jutka szokott mondani és sokáig nem teljesen értettem, hogy mire gondol. Véd- és dacszövetség.

– Hmm, igen. Ebben azért gyakorlatilag sokunk jelleme, összetartozása benne van. Na de. Ez ugye egy Női váltó című honlap, amiben néhány váltásról már beszéltünk. 

– A váltásokról még annyit, hogy remélem, még sok lesz. 

– Ahogy ismerlek, lesz. Viszont én úgy szeretném ezt a – reményeim szerint interjúsorozatot – írni, hogy egy alapkérdést mindenki föltesz a következőnek. Mivel te vagy az első, az alapkérdést én teszem föl neked, de gondolkozhatsz azon, hogy kinek és mit üzensz hasonló témában. Én azt szeretném tőled megtudni, hogy milyen kép- és hanghordozó, esetleg multimédiás eszköz lennél, ha nem embernek születtél volna? Tévé, rádió, újság, könyv, számítógép? A lehetőségek tárháza végtelen.

– Olyan nehéz válaszolni. Azt hiszem, könyv. 

– Gutenberg galaxis… Picit hezitáltam a rádió és a könyv között, de igazából erre gondoltam. Te jössz. Kitől és mit kérdeznél?

– Kérdezhetek a Stahltól? 

– Persze.

– Mi lenne ő csőben sütve?

– Megkérdezem. Nagyon köszönöm a beszélgetést!

– Ennyi?

– Legközelebb forralt bor mellett folytatjuk.

Nyitókép: Szalmás Kriszta.