Sok költő, sok író mondta már, hogy nincs szebb évszak az ősznél. Látni, érezni, suhanni benne mégis megfoghatatlan élmény. Egyszerre megérkezés és búcsú. Merát Anikó írta meg, milyennek látja ezt a gyönyörű évszakot vidéken.
Dér csípte a kerékpárt reggelre, amikor munkába indulok. Nem baj, a hűvös levegő életet lehel belém ezen a kedvetlen hétfő reggelen. Amúgy is a nap egyik legjobb része, amikor munkába biciklizem, még jobb, amikor már hazafelé. Így összesen 30 km, meg is van a napi testmozgás.
Már világosodik, s hátam mögött felbukkan a vörös napkorong a patak fölött szikrázó, fényes napot ígérve, s végigkísér utamon. Muszáj megveregetnem a saját vállam, hogy azért az mégiscsak menő, hogy napfelkeltében biciklizem munkába csendben, zavartalanul, csak a szél suhog a fülem mellett.
Pár percet mindig lopok magamnak. Kicsit előbb indulok, hogy meg tudjak állni megcsodálni, ahogyan minden reggel más arcát mutatja az ősz.
Hol sűrű köd gomolyog a csatorna felett, s fehér vattában tekerek a semmiben, teljes csendben, mert még a hangokat is tompítja. Hol felhők gyűlnek a szürke-kék égen. Nem is emlékeztem, hogy az égnek ennyi színe lehet. A városban nem láttam az eget a magas házak között. De ma tiszta az idő. Megállok. A suhogás abbamarad, így már csak a természet lágy neszeibe hallgatózom bele.
Beszívom a tájat a szememmel. Az impozáns színeket a sárguló náddal itt és az őszi árpa harsogó zöld szőnyegével amott. Pompázatos színek, a lélek ujjongani akar. Aztán csukott szemmel beszívom, és ízlelem a fák, az avar, a víz, a harmat illatát.
Egy fácán éles hangja hasít a csendbe, s fehér daru röppen föl. Minden nap látom őket, mégsem tudok betelni karcsú alakjuk és méltóságteljes mozgásuk látványával.
Messziről hallom a kis vicinális kattogását, s már látom is, hogy felbukkan három bizonytalan lámpája a távolban, s mint piros hernyó elzötyög romantikus útvonalán. Vajon kik ülhetnek rajta? De már indulok is tovább, mert a messzi harangzúgás is figyelmeztet az idő múlására. Előttem a végtelenbe nyúló biciklisút látványa. Csak mi vagyunk, a mindenség és én.
Hazafelé más arcát mutatja a táj. Átgurulok a juharfa vöröses-barnás lombszőnyegén. Éppen most dobhatta le, még érintetlen. Horgászok reménykednek a csatorna mellett kapásban kis székeiken ücsörögve. A munkában megfáradt test felüdül a mozgásban. Mindig eszembe jutnak Hamvas Béla gondolatai az Aranynapokról, hogy igen, ez az, ezért érdemes élni, ez a lényeg. Ez a pillanat. Ez a szépség.
S idén rengeteg aranynapot kaptunk ajándékba, s kegyelt voltam, hogy sokat észrevettem.
Szemem előtt messzi templomok tornyai, körülöttük apró házak gubbasztanak kis csoportokban. Képeslapra illő táj. De már tekerek, mert üldöz egy esőfelhő, s a gyerekek is lassan hazaérnek az iskolából. A lebukó nap még int egyet a felhők alól, különleges, arany színbe öltöztetve a csipkebogyóbokrokat az út mellett. Otthon. Ahol már a benti melegből hallgatom az eső kopogását, de még ezt is imádom. A lágy őszi eső csendben mossa el a múltat.
