Újratervezés – két gyerekkel, férj nélkül. Mi az igazán embert próbáló ebben? Légrádi Gergely Nélkülem-Nélküled című regényében a női főhős egy súlyos betegség miatt veszíti el negyvenes évei végén járó, határozott, problémamegoldó, menedzser típusú férjét, Miklóst. Eszternek újra fel kell építenie, össze kell raknia önmagát: ki ő a férje nélkül, mennyit ér, mit bír el, és kire számíthat? Az író nagyon jól ismeri az emberi kapcsolatokat, a konfliktusokat és a napjainkra igen jellemző élethelyzeteket, ezért hagy olyan mély nyomot ez a könyv az olvasóban. Az ikerregény első része a férfi, a második része pedig a nő hangján szólal meg. Ez utóbbiról, tehát a feleség belső világáról, gondolatairól, érzelmeiről kérdezem a szerzőt a podcastban. Előtte azonban néhány rövid részlet a regényből.
„Jobban kell beosztanom a nappalokat. Tizenhét óra van reggel hattól este tizenegyig. Tizenhét óra! Nem is rossz. Pontos tervezés, havi, heti és napi szinten. Ha szükséges, módosítás és újratervezés. Néhány lista. Egyik a hűtőszekrényre, hogy mindenki lássa, és könnyen kezelhető legyen. Másik a naptárba. Így építem fel a jövőt. Ez az új jelen. Kiszámítható, tervezhető, amiben könnyű kiigazodni. A gyerekeknek is tetszeni fog. Tudják majd, mihez alkalmazkodjanak.
Az új élet így írja felül a régit. Könnyebb lesz a feldolgozás. Kevesebb múlt, kevesebb fájdalom. Felvesszük a felgyorsult világ ritmusát.
Máté és Lili élvezni fogják, ők egyébként is ebbe nőnek bele. Tőlem függetlenül is. Az új élethez pedig az én elhatározásom kell. Az enyém. Akarat, tervezés és megfelelő kommunikáció. És az, hogy több energiám legyen. Nem ébredhetek úgy, mint akit kimostak. Jobban, pihentetőbben kell aludni. Talán jó lenne valami altatónak nem minősülő egyszerűbb, vény nélkül kapható szer. Majd rákérdezek a gyógyszertárban. És legközelebb óvatosan visszakísérem Mátét, ha az éjszaka közepén át akar jönni hozzám. Mellette nem tudok aludni. Mikit keresem, de Máté szuszogását figyelem. És persze hagyom, hogy keresztbe forduljon, és nyújtózzon, rugdosson, mert ha fordítgatom, terelem, ugyanoda lyukadunk ki. Én a szélén, ő keresztben. Még csak az kellene, hogy Lili is átszokjon. Akkor aztán hajnalra az ágy mellett találnám magam, a földön. Először egyenesbe kell jönnöm az éjszakákkal. És magammal…”
„Miért tartotta meg ezeket a leveleket? Azt hitte, nem fogom megtalálni? Nem, ez nem Miki. Ahogy az sem, hogy elfeledkezett róluk. Ahogy megszervezte, hogy ne tudjak a kapcsolatról, úgy ilyen hiba nem férhetett bele. Rengeteg ideje volt, hogy eltüntesse a leveleket. Egyáltalán, miért leveleztek papíron? Nem értem. Mindent megbeszélhettek az interneten. Ha akarták volna. Vagy épp azt tartotta visszakereshetőnek? A telefonja miatt. Hogy észre ne vegyem? Soha nem néztem meg a mobilját. Ettől nem kellett tartania. Érdekes, hogy a borítékok nincsenek itt. Máshol sem találtam. Hova kézbesítették? A munkahelyre? Aligha. Így ott is szem előtt lettek volna. Közvetítőn keresztül leveleztek? Nagyon bonyolultnak tűnik. Nem hiszem. Ez egy játék volt közöttük, és személyesen adták oda egymásnak?”
„Köszönöm, hogy fogadtál, Péter. Tudom, vezetőként sok dolgod van. Ezért nem is rabolnám sokáig az időt. Szóval, arra gondoltam, újra munkába állhatnék. Bízom benne, hogy újra értékes tagja tudnék lenni a csapatnak. Persze nem feltétlenül abban a pozícióban, ahonnan eljöttem, de… Ez így nem jó. Csupa mentegetőzés. Célratörőnek kell lenni. Azt mondani, amit akarok. Amit el akarok érni. Miki biztos ezt mondaná. Na, akkor újra. Szia, Péter! Azért jöttem el hozzád, mert szeretnék újra dolgozni. Mielőtt pedig máshova jelentkezem, visszajöttem oda, ahol megismertek, ahol már bizonyítottam. Örülnék, ha segítenél. Bizonyára tudod, Miklós elment, és egyedül nevelem a két gyermekem. Ez nagy teher, már csak a családfenntartás szempontjából is. Teher és felelősség. Biztos vagyok benne, hogy te, aki szintén családos vagy, ezt megérted. Ez se jó. Túl személyes. És érzelmes. Hogyan kezdjem akkor?
Miki biztos azt gondolná végig, mit akarna Péter hallani. És ahhoz igazítaná, amit mondani fog. Akkor nézzük. Szia, Péter, elmesélem, hol tartok, mi történt velem, és ha találunk közös nevezőt, akkor újra munkába állhatnék. Mint tudod, Miklós elment. Én nevelem a két gyereket. Amennyire lehet, beállt egyfajta ritmus az életünkben. Eljutottunk oda, hogy kellő biztonsággal tudok rendelkezésre állni napközben. Természetesen itt, az irodában. Ha bármelyik gyerek beteg lenne, akkor home office-ban tudnék dolgozni, vagy átszervezek, és igyekszem segítséget hívni. Azaz szabadságot ilyen esetben is csak a legvégső megoldásként vennék ki. Az elmúlt fél évben igyekeztem behozni a lemaradásomat, megnéztem, hol tart most a piac, milyenek a trendek, az elvárások, a feladatok. Úgy érzem, hogy a piackutatás, az elemzés még mindig az erősségem, szeretem az analitikát, a logikát. Úgy gondolom, készen állok arra, hogy akár teljes, akár részmunkaidőben elkezdjem a munkát. Arra is nyitott vagyok, hogy egy projekttel kezdjünk, próbáld ki, hogyan hasznosulok. Addig épp kitart a próbaidő, azt úgysem fogom megúszni, bár ebben a korban, egy régi-új munkahelyen kissé fura érzés. Utána pedig meglátjuk, csináljuk-e tovább. Mit szólsz hozzá?”
Fodor Annamária olvas fel egy részletet a regényből ITT.
„Amikor Miki nem akart befeküdni a kórházba, már késő volt erősnek lenni. Nem akkor kellett volna. Életemben először egyszerre voltam határozott és maradtam nyugodt, annak ellenére, hogy Miki mást akart. Ellentmondást nem tűrően beszéltem. Nem adtam teret, hogy ellenkezzen. Nem tudom, ki lepődött meg jobban. Miki vagy én. Nem emlékszem, hogy bármikor korábban láttam-e félelmet kiülni Miki arcára. Félelmet, megszeppenést és elbizonytalanodást egyszerre. Nem vártam választ, csak azt, hogy tegye, amit mondok. Miki – talán a biztonság kedvéért – kipréselt magából annyit, hogy akkor legyen úgy. Akkor legyen úgy. Hátra tántorodtam. Olyan volt, mintha megütöttek volna. Nem emeltem fel a hangom, nem borultam ki, mégis megkerülhetetlen volt, amit mondtam. Nem parancsoltam, nem adtam instrukciót. Megmondtam, mi történik majd. Mit fog tenni. Ő pedig elfogadta. Behódolt. Az én hangsúlyom és Miki válasza, így, együtt mellbe vágott. Az én szenvtelen hangom, majd Miki rémült csendje, és az a három szó. Akkor legyen úgy. Soha többet nem beszéltem vele így. A baj az, hogy nem korábban, nem évekkel korábban történt mindez. Nem évekkel korábban próbáltam meg ellentmondást nem tűrően megszólalni. Amihez az kellett volna, hogy pontosan tudjam, hogy mit és miért gondolok helyesnek. Bár valószínűleg egy magát egészségesnek tudó Miki nem így reagált volna. Adott volna egy frappáns választ, amely után még én éreztem volna szarul magamat. Akkor legyen úgy, mondta, és soha többet nem éltünk úgy, mint annak előtte.”
A podcastot itt hallgathatod meg:
Fotó: Rácz Gabi.
