A kortárs irodalom egyik legnagyobb rejtélye és sztárja Elena Ferrante. Regényei vezetik a bestseller-listákat, miközben senki sem tudja róla, kicsoda. Legújabb műve, A felnőttek hazug élete itthon a Park Kiadó gondozásában jelent meg. Oláh Andrea a főszerkesztővel, Tönkő Verával beszélgetett Ferrante magával ragadó világáról.
Hogy kicsoda Elena Ferrante, az lényegében csak a regényeiből rakható össze, azokból fejthető meg. Nem láttuk, nem hallottuk nyilatkozni őt. A világtól és a rivaldafénytől elrejtőzve él és ír meghatározó, nagy hatású regényeket, amelyek a hazai, elsősorban nő olvasókat is magukkal ragadták. Elena Ferrantéről A felnőttek hazug élete című új regénye kapcsán Tönkő Verával, a Park Kiadó főszerkesztőjével beszélgetünk. Nemcsak szakmai kérdésekről, hanem arról is, milyen az a hang, ami megszólította őt Elena Ferrante műveiben?
– Meghitt és személyes. Mindig az az érzésem, amikor a regényeit olvasom, hogy a saját belső hangomat hallom, mintha magammal viaskodnék. Végtelen egyszerűséggel vezet végig önmagamon. Ez azért is érdekes, mert a témaválasztásait soha nem éreztem igazán közel magamhoz. A problémák, amelyekkel az ő hősei küzdenek, nem az én problémáim. Mégis sikerül rávennie, hogy egzisztenciális kérdéseken rágódjak vele együtt, és hogy mindent továbbgondoljak. Ebben valószínűleg szerepe van annak is, hogy egyes szám első személyben ír. Számára a próza egyféle átjáró a legkérlelhetetlenebb önvizsgálat felé. Olyan pszichés tájakra vezeti az olvasóját, amiket az szerencsés esetben nem ismer. Éppen ezért felszabadító érzés őt olvasni.
Van néhány számomra különösen érdekes aspektus a műveiben, például az, hogy minden regénye egy íróvá válás története. A Ferrante-nő egy ízig-vérig értelmiségi nő, aki számomra sok szempontból mintaadó.
Irigységgel és elismeréssel nézem, ahogyan megvalósította önmagát abban a nagyon nehéz közegben, ami az irodalom közege, ahogyan sikerült megteremtenie a saját belső szabadságát, meg tudta tanulni azt, ami a legfontosabb egy író, egy gondolkodó számára, hogy egyedül kell lenni, és egyedül jól kell lenni. Mindenféle véleménytől, tekintélytől meg kell szabadulni, és ezek – értelmiségi nőként – számomra igazán fontos kérdések. Sokat tanultam tőle.
– Ez a fajta létezés, érdekes módon, nemcsak a hőseire érvényes, hanem magára Elena Ferrantéra is. A mai napig nem tudjuk, hogy ő valójában kicsoda? Többször elhangzik, hegy ez a titok körülötte egy igazán kiváló marketingfogás, ám, ha úgy vesszük, pontosan ezt a függetlenséget sikerült a valóságban is megteremtenie, amiről beszélsz…
– Én úgy érzem, hogy igen, és fricska ez a világ felé. Ugyanakkor hihetetlen erőről és belső tartásról is árulkodik. Gondoljunk bele, könyvei világszerte vezetik a bestseller-listákat, mindenki kíváncsi rá, de ő kibírja, hogy ne lépjen a nyilvánosság elé. Kizárólag az írás fontos számára, az, hogy a műveken keresztül megteremtse önmagát. Annak egyébként, hogy ő miért is került közel hozzám, nyilván szakmai oka is van: adott egy rejtőzködő szerző, akinek a helyére be kell néha ugranom, sokszor kell „helyettesítenem” őt. Ehhez nyilvánvalóan mindent elolvasok róla, tőle, a regényeken kívül az esszéket, az írott interjúkat, tényleg mindent, ami fellelhető, szinte belebújok a bőrébe. Ez az egész Ferrante-univerzum, ez a játékosság szórakoztat, és szép szakmai kihívás is, hogy a nyilvánosság előtt, a magyar kiadójaként képviselhetem.
– Meglepő kérdés, de a Nápolyi regények – a Briliáns barátnőm és a további kötetek – kapcsán az is felvetődött, egyáltalán nő vagy férfi van a név mögött?
– Ezt most sem lehet biztosan tudni. Ferrante 1992 óta publikál, akkor jelent meg olaszul a Tékozló szeretet, aztán jött egy évtizednyi szünet, és már akkor megírta, hogy nem akar a kiadójának a terhére lenni, semmilyen nyilvános szereplést nem vállal. Ad interjút, de kizárólag írásban, és azt kéri, tartsák tiszteletben a kérését. Ha így nem akarják kiadni a műveit, elfogadja, megérti azt a döntést is. Szóval régóta tart ez a bújócska, néha-néha újult erőkkel igyekeznek leleplezni. Legutóbb 2016-ban Claudio Gatti olasz tényfeltáró újságíró egész egyszerűen a pénz nyomába eredt, és megnézte, hogy Ferrante kiadója részéről milyen nagyobb összegű kifizetések voltak a Nápolyi regények megjelenése után.
A szálak egyértelműen Anita Rajahoz vezettek, aki a kiadónak volt korábban szerkesztője, neves szerzőket, többek közt Christa Wolfot fordított németből. Ő egyébként nápolyi születésű, és mellékesen Domenico Starnone felesége. Korábban voltak kutatások a padovai egyetemen ezzel kapcsolatban: szövegvizsgáló programokkal összehasonlították 150 olasz regény stílusát, szóhasználatát, és ebben jó néhány regény volt Domenico Starnonetől, aki az egyik legjelentősebb kortárs olasz író – Italo Calvino szellemi utódaként szokták emlegetni. A kutatásban hét Ferrante regény is szerepelt, és egyértelműen az lett az eredmény, hogy ez kettejüknek lehet egy közös játéka… Nem bocsátkozom találgatásokba, de nyilván engem is izgat ez a kérdés, mint sokakat.
– Van úgy, hogy jobb, ha az ember nem ismeri azt, akinek a műveiért rajong… Épp azt kérdeztem volna, szeretnéd-e biztosan tudni a választ?
– Nem, nem szeretném tudni. Ha kiderülne, hogy a művek létrehozásában férfi is közreműködött, azt nem tagadom, hogy bizonyos értelemben csalódott lennék. De itt elsősorban nem a regényekre gondolok, ez nagyon fontos. A regények élik a maguk önálló életét, megállnak a maguk lábán. Ha viszont megtudnám, hogy az esszék, a publicisztikák, az interjúk mögött, a mögött a feminista ikon mögött, ami ezekből kirajzolódik, egy férfi áll, úgy érezném, hogy becsaptak.
– A Park Kiadó számos olyan nagyszerű szerzőt adott a hazai olvasóknak, akik szintén ezt a „női vonalat” erősítik. Mi formálta a te ízlésedet, mi az, ami ahhoz segít téged, hogy jó érzékkel ki tudd választani a megfelelő írókat? Van-e egy szempontrendszered, ami révén eldöntöd, mi való az igényes művek sorába?
– Azt le kell szögeznem, hogy én olyan kiadónál dolgozom, amely a piacról él, így nem feltétlenül a saját ízlésem határozza meg, mit adunk ki. Meg kell felelnünk a piaci igényeknek, és ha szerencsénk van, akkor ez találkozik a mi ízlésünkkel is, így tudunk tulajdonképpen olvasókat nevelni. Szerkesztőként, ahogyan egyébként személyesen is mindig, az új hangokat keresem, azokat a szerzőket, akik új világokat nyitnak meg számomra. Talán ezért is foglalkozom elsősorban világirodalommal, mert számomra nagyon fontos az, hogy újra és újra ki tudjak lépni egy nyelvből, egy gondolkodásmódból, egy kultúrából, kicsit a személyiségem is meg tud változni ilyenkor. Nagyon közel áll hozzám a brit és a skandináv irodalom. Emlékszem, egyetemista koromban egymás kezéből téptük ki Jeanette Wintersonnak A szenvedély című regényét, és az óriási öröm volt számomra, hogy több művének a megjelenésében is közreműködhettem.
Nagyon szeretem Alice Munrot, egyszerűen nem tudom megunni, mindig alig várom, hogy dolgozhassak a következő művén, folyamatosan újraolvasom a régebben megjelent köteteit is. Fontos szerző számomra Dorthe Nors dán író, akinek a Karateütés című kötete újszerű és érdekes kérdéseket vet fel arról, hogy nőként hogyan lehet létezni a 21. században. Nemcsak nőként, hanem egyedülálló nőként, egyedülálló gyermektelen nőként. Mindig megdobban a szívem, amikor látom, hogy a buszon vagy a villamoson valaki ezt a gyönyörű lazacszínű könyvet olvassa…
Hogy az én ízlésemet mi formálta? Viszonylag későn kezdtem el rendszeresen olvasni, és mindig a saját ösztöneimre hagyatkoztam. Nagyon szuverén voltam, vagyok most is a választásaimban, műfajtól függetlenül mindent olvasok, és kizárólag aszerint ítélem meg, hogy az én minőségérzekemnek megfelel-e, illetve rám hogyan hat az a mű. Nagy kedvencem volt késő kamaszkoromban Virginia Woolf, akinek érdekes módon először nem a regényeit vagy a novelláit olvastam, hanem az esszéit, mert az volt meg otthon a nővérem könyvespolcán. Nagy hatással volt rám, ahogyan ő a kortársairól, a női szerzőkről gondolkodott. A pille halála a kötet címe. Aztán a Brontë nővérek, az Üvöltő szelek Catherine-je az egyik legkedvesebb hősöm.
És ha meg kellene neveznem egy olyan regényt, amit a legtöbbször újraolvastam, az John Updike-nak Az eastwicki boszorkányok című regénye lenne, amelyben három nőalak olyan testvérközösségben él együtt, ami izgatja a fantáziámat. A magyarok közül pedig az Iskola a határon a legmeghatározóbb olvasmányélményem, és Szabó Magdától a Freskó, amivel csak egyetemista koromban találkoztam, de ezt a találkozást követően az egész Szabó Magda életművet elolvastam.
– Visszatérve A felnőttek hazug életéhez, én úgy érzem, mintha valamiféle esszenciája lenne ez a regény mindannak, amit más Ferrante regényektől kapunk. Így van?
– Azért is gondolhatod ezt, mert ügyesen szintetizálja az eddigi műveket. Benne van az első három regény mélysége és fegyelmezettsége, de benne van a Nápolyi regények könnyed burjánzása és szabadszájúsága is. Sokszor tényleg olyan érzése van az olvasónak, mintha ugyanazokon a tájakon járna, mintha tényleg létezne egy Ferrante-város, ahová beléphet a műveken keresztül, és ott találja magát egy ismerős térben. Mintha a szereplőket is ismernénk, hiszen ennek a regénynek a szereplői közül majdnem mindegyik típus előfordult már a korábbi regényekben, mégis van valami új, van valami csavar, megváltozik a perspektíva, az életkor, a hang. Tőlem nagyon sokan kérdezték a Nápolyi regények kapcsán, amely egy barátság története, hogy a kamaszlányok olvashatják-e. A Nápolyi regényekről úgy gondoltam, hogy nem. Még nem, mert az inkább a középkorúaknak és az idősebbeknek szól. De erről határozottan azt gondolom, hogy igen. Ha A felnőttek hazug életét egy 14-16 éves lány a kezébe veszi, akkor azzal az érzéssel fogja letenni, hogy „nahát, nem vagyok egyedül a világon”.
És indulhat a podcast, hogy egy kis betekintést kapjunk A felnőttek hazug életébe…
Nyitókép: Tönkő Vera.
