Élőben hallani Beethovent, vagy elsétálni Goethe mellett az utcán? Annak, aki a történelem szerelmese, élete legnagyobb élménye lenne egy-egy ilyen találkozás. Az időgépet azonban nem találták még fel, hacsak nem fantáziának hívják. Mörk Leonóra író, újságíró a hősnői révén képez hidat az évszázadok által elválasztott női sorsok között. A herceg és a lányka című regény apropóján beszélgetett vele Oláh Andrea.
– Miért érdekesek neked, aktuális kérdésekkel foglalkozó újságírónak, íróként bizonyos történelmi korszakokban kalandozni? Mit adnak neked ezek az időutazások?
– Gyerekkorom óta lenyűgöz a múlt, mindig szerettem például skanzenekben bámészkodni, ahol talán a legjobban érezhető a valaha élt emberek jelenléte. Soha nem volt bajom a jelennel, a saját hétköznapi életemmel, mégis szívesen merültem és merülök el olyan könyvekben, amelyek más korokba visznek. Innen már csak egy lépést jelentett kitalálni a múltban élt figurákat és felépíteni a történetüket. Amikor a regényeimet írom, annyira beleélem magam a sorsukba, hogy valóban úgy érzem, mintha belebújtam volna a bőrükbe. Ez egészen különleges élmény, egyfajta módosult tudatállapot, nagyon élvezem. Annak pedig mindig örülök, amikor az olvasók azt mondják, ők ugyanezt élik át olvasás közben.
– Hogyan születnek meg, vagy kik lehetnek regényhőseid, és milyen kapcsolatuk van a valósággal?
– Erre a kérdésre egyszer azt találtam válaszolni, hogy hát a szereplőim a fejemben születnek meg. Ami egyébként igaz is, mivel valódi történelmi alakok ritkán bukkannak fel a regényeimben, az egyetlen kivétel A herceg és a lányka egyik központi figurája, Louis Ferdinand porosz királyi herceg, a napóleoni háborúk hős katonája. A többiek az én képzeletem teremtményei, bár egyszer egy ezoterikus témákkal foglalkozó hölgy azt mondta nekem, szerinte ezeket az alakokat nem én találom ki, hanem valamikor valóban éltek, én egyszerűen csak lehívom a történetüket az emberiség közös emlékezetének nagy felhőjéből. Ennyire én nem vagyok spirituális beállítottságú, de azért ezt a hipotézist rokonszenvesnek és elgondolkodtatónak találtam.
– A könyveid mutatják, hogy a női sorsok, női szerepek különösen érdekelnek. Jellemzően milyen problémákkal szembesíted a női karaktereidet?
– Szerintem a nők a történelem folyamán mindig szembesültek hasonló helyzetekkel: szerelem, csalódás, veszteség, magány, terhesség, vetélés, meddőség, családi játszmák. Engem a regényeimben az foglalkoztat, vajon a különböző korokban a nők milyen megoldásokat találnak ezekre a szituációkra. Ha ugyanaz a mintázat két, egymástól időben távol élő nőnél megismétlődik, akkor ez több évszázadon átnyúlva megteremti közöttük azt a női sorsközösséget, amit angolul úgy hívnak, sisterhood, női testvériség.
– Minden regényedben megjelenik a klasszikus zene és az irodalom. Hogyan reagáltak/reagálnak erre az olvasóid?
– Már hozzászoktak! Nem, ez csak vicc, de valóban hozzászoktak ahhoz, hogy a szereplőim életében, és ezzel együtt a cselekményben is kulcsszerepet játszanak bizonyos műalkotások, legyen szó bár egy reneszánsz Madonnáról, Bach zenéjéről vagy Beethoven zongoraszonátáiról. Mindig sok kedves visszajelzést kapok ezzel kapcsolatban, örülnek, hogy ez a szint is megjelenik a regényeimben. A herceg és a lányka esetében különösen sokan írták meg nekem, hogy olvasás közben az adott jelenetben megszólaló Beethoven-darabot hallgatták, és ez mennyit hozzátett az élményhez, én pedig ettől nagyon boldog lettem.
– Kivel találkoznál szívesen azok közül a történelmi alakok, zeneszerzők, írók közül, akik már megjelentek valamelyik könyvedben, és persze miért, miről kérdeznéd őket?
– Nagyon szeretem azt az időszakot, amit a németek Goethe-kornak hívnak, az 1750-1830 közötti éveket, több regényem is játszódik ebben a korban. Az azért elég izgalmas élmény lehetett, ha valaki hallhatta mondjuk Beethovent zongorázni, vagy ott ülhetett a weimari Német Nemzeti Színházban (amelynek akkoriban Goethe volt az intendánsa), amikor mondjuk Schiller Ármány és szerelem című darabját játszották. Ezt mind szívesen kipróbálnám, viszont mivel az időgépet még nem találták ki, magam helyett a hősnőimet küldtem el ezekre az előadásokra.
– Már A herceg és a lánykát olvasva elterveztem, hogy megkérdezem, mi az, amit te is megtennél, és mi az, amit nem? Az anya, Erika, a lánya, Nóra, és az 1800-as években élő Frieda: melyik tette lehet csak „regényben átélhető” számodra?
– Amit Frieda csinált, hogy tudniillik belement egy eleve jövőtlen, de nagyon szenvedélyes szerelembe, azt simán bevállalnám én is. Mélyebb analízis biztosan feltárná az okot, miért foglalkoztat engem az a fajta kapcsolat, amikor a pár valamilyen módon kilép térből és időből, vagy legalábbis a hétköznapi élete keretei közül, és úgy talál egymásra. Lehet ez csak annyi, hogy a hősnő külföldre utazik, ahol értelemszerűen megváltoznak az addigi életének színterei és szereplői, vagy Friedáék esetében az a megoldás, hogy a világtól elvonulva élhetnek néhány hónapig egy régi kastélyban. A való életben ezt nyilván legföljebb rövid távon lehet megvalósítani, elvégre az embernek van munkája, családja, egy sor kötelezettsége, de talán éppen ezért vonz engem – és a hősnőimet – ez a fajta időtlen, „hagyjuk magunk mögött a világot” élmény. Nóri döntését, hogy megkeresi a soha nem látott apját, szintén logikusnak és érzelmileg átélhetőnek tartom. Erika választása azonban, hogy (bár feltételezése szerint jó okkal) elhagyja a születendő gyereke apját, és soha többé nem is próbálja felvenni vele a kapcsolatot, csak fikciós szinten képzelhető el számomra.
Fotó: Diner Tamás.
