Nagymamák vesztegzár alatt – Podcast

Gondolt valaki arra, hogy hogyan élték meg azok a karantén időszakot, akik tavasszal a lakásukba és az idősek sávjába szorultak? Különösen, ha korábban részei voltak a gyerekeik, unokáik életének, és hirtelen lett tilos a találkozás, az ölelés, megszűntek a rendszeres feladatok, eltűnt a hasznosság érzése? Pataki Éva író, forgatókönyvíró, filmrendező – harmadik nagymamás regényében az elmúlt félév felismeréseit, tapasztalatait sűríti, pontosan és a tőle megszokott humorral, öniróniával.

„Olyan, mintha már meghaltam volna, és föntről nézném a gyerekeket” – mondja egy nagymama Pataki Éva új regényében. Sajátos karanténkaland ez emlékekkel, valós és kitalált történetekkel, valamint a Nagymama férjével (Gyerekdoki), a matuzsálemi korú Maci kutyával és barátnőkkel a virtuális térben.

Pataki Éva

A podcast előtt olvassatok el néhány részletet a könyvből:

A rádióból és az internetről ömlöttek az ijesztő hírek Észak-Olaszország zsúfolt kórházairól, hajszolt, védőfelszerelés nélkül dolgozó orvosokról, bezárkózó országokról, leálló gazdaságokról, veszélyeztetett és különösen veszélyeztetett korosztályokról, amikbe mi épp beletartoztunk. Ekkor hívott a lányom, hogy alaposan vásároljunk be, mert egy barátnőjének a nővére megbízható forrásból tudja, hogy másnap lezárják Dunaújvárost. Nem akartam vitatkozni vele, hogy mi voltaképp nem Dunaújvárosban vagyunk, inkább megnyugtattam, hogy a Gyerekdoki feltöltötte a háztartást. „Na de cukor, liszt és vécépapír! Meg Domestos, anyu! Ez nem vicc” – így a lányom, jön nekem a Domestosszal, ami Maci megjelenése óta nálunk alap, van úgy, hogy elfelejtjük a kávét vagy a kenyeret, de a fertőtlenítő felmosószert soha.

Tisztára úgy beszélt a lányom, mint régen az anyósom vagy a kilencvenéves Bözsi néni a negyedikről: só, cukor, liszt mindig legyen otthon, mert mit lehet tudni. De ők átélték az ostromot és ötvenhatot, na de a lányom? Milyen tudás halmozódott itt fel a zsigerekben?

Később még Laura barátnőm is felhívott, hogy fogalma sincs, mi lesz, de bármi történjék is, kórházba ne menjünk, maradjunk otthon, ha úgy hozza a sors, fogjuk meg egymás kezét a Gyerekdokival, és ha kell, haljunk meg együtt a saját házunkban. Legalábbis ő a lábát be nem tenné egy kórházba, de persze mi azt teszünk, amit akarunk…”

„Anyu, lehet, hogy ezen a nyáron egyáltalán nem fogunk találkozni… Ez a mondat épp azon a napon hangzott el, amelyiken Brüsszelbe repültem volna. De a határokat lezárták, repülők már nem indultak és nem érkeztek, Belgium, és benne a családom hirtelen elérhetetlen messzeségbe került. Télikabátban, csizmában álltam a ház mögött, ahol hó szállingózott a rügyekre, az apró, elszánt levélkékre, ismét télies arcot adva a már zöldülő kertnek. A  bejelentéstől átjárt a félelem, a tarkómtól indulva kúszott le a gerincemen át egészen a lábamig. Mert mi van, ha többé nem látom a fiamat és az övéit? Ha leterít a vírus, és soha többé nem találkozhatunk. Amióta a fiamék külön­böző európai országokban éltek, igyekeztem azzal vigasztalni magam, hogy ott a videotelefon, még ha gyakori hajmosással is jár, és repülővel két óra alatt náluk lehetek, alig tart tovább az út, mint Debrecenbe, márpedig ott is élnek pesti szülők gyerekei vagy pesti gyerekek szülei, akik közül senki sem emigrált, egy hazában élnek, de ugyanúgy utazniuk kell egymáshoz. És elvégre mindannyian az Európai Unióban élünk, egy közös rendszerben.

De csak áltattam magam, hiszen mi más országban éltünk, nem tudtam csak úgy felpattanni a trolira és felszaladni hozzájuk, nem jártam Csiribiriért az oviba és Kicsi Dzsoniért a bölcsődébe, mint ahogy a lányom gyerekeiért minden csütörtökön, és néha máskor is, nem ismertem az óvodás- és bölcsődéstársaikat sem.

Kimaradtam a mindennapi életük eseményeiből, azokból a rutinszerű, napi történésekből, amik az élet valódi szövetét adják, és épp ez hiányzott a legjobban, a mindennapok…”

„Este kiderült, hogy a Zoom-szoba voltaképp egy képzeletbeli nappali, ahol látjuk egymást, mint a Skype-on, aki éppen beszél, az szuperközeliben jelenik meg a képernyőn, a többiek bélyegméretben, és mindenkinek ki volt írva a neve is, ami hasznos kapaszkodó lehet, ha az emberek ismeretlenekkel vegyültek, de mi nem szorultunk rá, mindazonáltal a neveket nem lehetett eltüntetni. Később nagy hasznát láttam annak, hogy Laura bevezetett a Zoom-szoba rejtelmeibe, mert a karantén alatt ekképp tartottuk a szerkesztőségi értekezleteket, sor került egy Zoom-osztálytalálkozóra is, ahol a nevek kiírása átsegített minket a kezdeti zavaron, hogy az apró kockákban felderengő ősz, kopasz bácsikban és festett hajú nénikben melyik volt padtársunkat, barátnőnket, udvarlónkat vagy kosaras cimboránkat tisztelhetjük.

Olyannyira belejöttem a zoomolásba, hogy az idő múlásával egyre több tartalmat, kulturális és filmes vitaműsort, felolvasást, színpadi próbát fogyasztottam az újmódi csatornán, részt vettem Zoom-jógán, Zoom-főzésen, NIA táncmeditáción, csoportos meseolvasáson, sőt én magam is meghívást kaptam Zoom-beszélgetésekre egészen elvont témákban, ahol olyan filmeket elemeztünk, amiket élő ember nem láthatott.

És ami a legfurcsább, nem volt olyan eszelős tartalom, vájtfülűekre szabott rétegtéma vagy magamutogatásba torkolló, dilettáns produkció, aminek ne lett volna lelkes közönsége, ne kereste volna fel jóval több látogató, mint ahányan általában élőben megjelennek az ilyen elvont, keveseket érdeklő rendezvényeken. Kezdett olyan érzésem lenni, hogy a Földön nem maradt már eleven emberi lény, csak a Gyerekdoki és én. De még nem tartottunk itt, még csak ismerkedtem a Zoommal. A délután készülődéssel telt, hajat mostam, körmöt vágtam, és hosszas habozás után felvettem egy matrózcsíkos pulcsit, mindent elkövettem, hogy kedvező benyomást tegyek barátnőimre, majd letelepedtem a gép elé, és vártam a linket.”

A podcastot itt hallgathatjátok meg:

Nyitóképünk illusztráció: Freepik. 

Vélemény, hozzászólás?