Viharos tavaszelőn nincs jobb dolga az ember lányának, mint a társkereső oldalak eldugott kincsei és lomtalanításból visszamaradt darabjai között keresgélni. Itt akadtam rá egy sármos, őszülő halántékú férfira, aki korban és magasságban pont a felső határt súrolta. Küldött egy „mosolyt”. Nem rohanunk sehová, gondoltam. Hiszen pár nappal a nagy pofára esés után nem vetjük bele magunkat egy másikba, csak felmérjük a terepet. Alapos megfontolás után „visszamosolyogtam”.
Napok teltek el. Semmi. Gondoltam, akkor ragadjuk meg a kezdeményezés gyeplőszárát. Papinak sem kellett több. Először csak egy e-mail-címet kért, hogy írjak neki a sajátomról valamit. Mesélő hercegnő stílusban láttam neki:
„Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy nagyon szerény, ám annál vidámabb kislány, aki arról álmodozott, hogy felnőve megtalálja álmai társát. Nem, nem a herceget várta a fehér lovon, de nem is Shreket. Valahol félúton a kettő között megelégedett volna egy nála valamivel magasabb, odaadó és szeretni tudó hímneművel, akivel közösen álmodhat tovább.”
Hatott a mese. A következő levélben már fényképeket követelt. De nem is ez lett volna a probléma, hanem az, hogy küldött magáról. Levelenként legalább négyet! Elnézve az egyiket, elkezdtem gyanakodni – ez a pasas biztos több, mint negyvenhárom. Kisebb gondom is nagyobb lévén belementem a levelezgetésbe, hiszen grafomán énem kiteljesedhetett.
Aztán megmutattam barátnőmnek is, aki egyből rávágta, hogy ismeri valahonnan. Kár, hogy akkor nem tudta megmondani, hogy honnan is. Ezért nekem kellett nyomozásba kezdeni.
Papi küldött képet magáról, a nyaralásairól, lósimogatásról, fogathajtásról és a lakóparkról, ahol él. Kiindulópontnak nem volt rossz. A hely beazonosítása körülbelül három és fél másodpercet vett igénybe. Nem volt messze Budapesttől.
Emberünk közben egyre vadult: „írj valami durvát”, „küldj jó éjt puszit”, „megkaphatom a szádat?”. Lerázás helyett beizzítottam nyomozóirodámat. Tudnom kell, hogy honnan ismer. Sherlock és Watson, vagyis a barátnőm és én elindultunk a fényképen szereplő lakóparkhoz. Hogy ott mit fogunk csinálni, még nem tudtuk.
23.10 érkezés a lakóparkhoz
23.15 lekapcsolt lámpákkal ülés az autóban
23.25 megvárni, míg a másik autóból becipelik a karton tejet a fiatalok
23.26 Sherlock végigfényképezi a kaputelefonokat
23.34 Watson ismerős nevet keres
23.35 Watson ismerős nevet talál
23.36 Netes rákeresés
23.38 Megdöbbenés
A negyvenhárom éves Papi a valóságban ötvenhárom. Kollégák voltunk egykoron, de nem emlékszem rá. Feltételezem, ő végig tudta, hogy ki vagyok én. Mindezek ellenére – mivel kollégáról volt szó – belementem egy találkozóba. Akkora csokrot kaptam tőle, hogy hazajövet nem fért be a liftbe! De nemcsak a papagájvirágba szőtt túró rudis csokorral, eperrel, ananásszal és önfényező, a munkájához kapcsolódó relikviákkal készült az estére. Mindehhez nagy adag magyarázkodás és meggyőzés társult, hogy igenis, nekünk annyi, de annyi közös szál van az életünkben már most, hogy ezeket össze kellene szőni. És ő különben is nem nekem hazudott, hanem a saját céljaiért, mert nem akar kihízott ötvenesekkel találkozni.
Hazavitt. Kollégákként váltunk el. Utána napokig azt vártam, hogy elhervadjon végre a papagájvirág!
Fotó: Freepik
