Biztosan mindenkinek van a fejében legalább egy olyan szakma, amiről megvan a véleménye. Azok a bizonyos rosszhírű szakmák, amelyeket legtöbbször lesajnálunk, minősítünk, és úgy gondoljuk, hogy azok nélkül könnyebben forogna a Föld. Itt van például az a bizonyos marketing, a rádumálás fekete öves mestereitől.
Egyszer láttam egy filmet, aminek az egyik jelenete beégett a retinámba, mert egyszerre volt vicces és nagyon találó. Egy irodaház tetején állt a Rosszfiú, kezében egy géppuskával, mögötte egy helikopter várta, hogy kimenekítse a feszült helyzetből. A gazfickó, mielőtt elmenekült volna, megfordult és körülnézett, kit gyilkolhatna meg abból a pár irodai alkalmazottból, akit túszként felvitt a tetőre.
— Ne öljön meg, kérem! Én csak a marketinges vagyok! — kiáltotta remegve, feltartott kézzel a cingár, öltönyös férfi.
Lövés dördült és a szerencsétlen áldozat már el is terült.
Igen, pontosan így érzik magukat a marketingesek. Ha választani kell, kit lőjenek le, ő lesz az. Gondolom, a marketinges kollégáim most hevesen bólogatnak, ez az a pozíció, amitől a legkönnyebben válik meg egy cég, pedig ma már, ebben a hatalmas kommunikációs zajban az egyik legnagyobb szükség van rá.
De mégis, mi a baj a marketinggel?
Hogy honnan jön ez az előítélet, a rossz megítélés, azt egészen könnyű beazonosítani, sokan tettek érte. Pedig volt időszak, amikor pusztán a kereskedelem része volt, mindenféle ronda felhang nélkül. Ha a kezdetektől szeretnénk indulni, ott érdemes belecsapni, hogy mikor és hol változott meg a marketingszakma funkciója.
Egy kis szakmai blabla következik, ne ásítozzatok, gyorsan vége lesz. Szóval az 1800-as évek végén a marketing szinte nem létezett, csak maga a kereskedelem. Volt ugye a termék, amit el kellett adni. Felismerni a fogyasztói igényeket, gyártani, eladni. Egyszerű, mint a pofon. Aztán jöttek az 1900-as évek, ahol kialakult egyfajta árubőség, ami nyilván versenyhelyzettel is járt a gyártók számára, nőtt a fogyasztók életszínvonala, jövedelme, ekkor már meg kellett dolgozni a vásárlók figyelméért, de itt még inkább az értékesítés növelésével foglalkozott a marketing. Aztán az 1900-as évek közepétől újabb változások történtek, a cégek lassanként rájöttek, hogy meg kell ismerni a vásárlók igényeit, a piackutatás fontosságát, azaz már nemcsak a termékre, hanem a vásárlóra is koncentráltak. Nagyjából 1980 után pedig jócskán felgyorsultak a folyamatok, felismerték a marketing szerepét, fontosságát, a marketingtudomány szerepét. Ennyi dióhéjban, fellélegezhettek.
Na de ami ezután következett, az jócskán rontotta a szakma renoméját. A reklámok elöntik a tévét, a rádiót, az online tereket, a fogyasztók pedig csak kapkodják a fejüket, hogy épp mit akarnak eladni nekik, rájuk sózni, beléjük dumálni. Egyre több a termék, egyre nagyobb a verseny, rosszak az üzenetek, harsányak, erőszakos a kommunikáció, sok a ferdítés, az ár-érték arány durva semmibe vétele, és még sorolhatnánk mindazt, ami miatt borsózik a hátunk, ha a reklámra gondolunk. De a cégvezetők sincsenek könnyű helyzetben, csak azt látják, hogy a marketinges égeti a pénzt, hirdet, gyárt, csak úgy potyognak a milliók kifelé az ablakon, az eredmény pedig sok esetben nehezen mérhető. A vezetők számára nem elég kézzelfogható, a vásárlókat meg irritálja a sok erőszakos hirdetés. Nagyon-nagyon leegyszerűsítve, de nagyjából ez a helyzet, nem véletlen hát, hogy a tetőn a fickónak befellegzett.
Növekvő elvárások, változó szakmai követelmények
Pedig a marketing az elmúlt években rengeteget változott, és bár sarlatánok, a szakmát rosszul űzők, hozzá nem értők minden területen vannak, ideje kicsit másképp tekintenünk erre a területre.
A marketing ma már egy sokkal professzionálisabb, a piacot, a technikai hátteret és a vásárlói szokásokat jobban ismerő szakma lett, mint az elmúlt harminc-negyven évben. És ha megnézzük, mire van szüksége egy jó marketingesnek, rájövünk, hogy nem is olyan egyszerű ez. Ha rákeresünk a Wikipédián a marketing fogalmára, ezt olvashatjuk: „A marketing a társadalomtudományok kombinációja, mivel egyszerre fedi le a közgazdaságtan, pszichológia, a szociológia, az antropológia, a vezetéstudomány, az alkalmazott matematika és az alkalmazott statisztika egyes területeit.”
Ez nem is kevés, ugye? Ismerni kell a terméket, a hazai viszonyokat, a piacot, a vásárlót, a vásárlói szokásokat, az aktuális vásárlói trendeket, egy kis pszichológia, erős kereskedelmi érzék és sok-sok kíváncsiság, érdeklődés és nyitottság szükséges. A marketinges jó, ha mindig figyel, kicsit mindenről tud, még arról is, ami ciki, ami gáz. Figyeli a külföldi trendeket, de tisztában van saját hazája sajátosságaival. Statisztikákat és híreket olvas, képben van a régivel és az újjal. Régi vicc, de én elsüthetem, a marketinges az, aki kicsit mindenhez ért, de úgy igazából semmihez sem. Nem lehetnénk mondjuk agysebészek (vagy de, csak ahhoz többet kellett volna tanulni), de kiválóan el tudnánk adni az agysebészetről szóló kézikönyvet.
Érzékenység, fél siker – A jó marketinges titka
És persze az egyik legfontosabb dolog, az empátia, a beleérző képesség. Talán ma még jobban, mint valaha. Ahhoz, hogy az üzenetünk ne legyen érzéketlen, etikátlan, rossz szájízt okozó, érzékelnünk kell, hol is van az a bizonyos határ. És persze még nem beszéltünk a folyamatosan változó eszköztárról, mint a Google, az Adwords, SEO, egy kis html, egy kis grafika és egyéb ínyencségek, melyeket jól kell ismerni.
Ma, ebben a felgyorsult, média- és reklámzajos világban, a folyamatosan vibráló és hangos környezetben nem könnyű eladni. A vásárlók tudatossága, a social médiában villámgyorsan elterjedő jó vagy rossz hangulat nem teszi könnyűvé az eladás folyamatát.
Taxisok, boncmesterek kíméljenek!
Természetesen minden szakmának megvannak a nehézségei és a szépségei is. A fenti sorokat pedig még véletlenül sem szánom panaszkodásnak, könyves marketingesként komolyan gondolom, hogy egy fontos, izgalmas és érdekes szakma az enyém. De hány olyan szakma van még, amit annak komolyabb ismerete nélkül ítélünk meg? Ha karrierváltás előtt állunk, esetleg teljes szakmai életút váltása előtt, mennyi olyan terület van, amit zsigerből ejtünk, csak mert előítélet alakult ki az adott szakmával szemben.
Elég csak a korábban komoly renoméval rendelkező, ám mostanra szitokszóként emlegetett újságírószakmára gondolni. Vagy mit mondanánk a taxisokról, akik a legenda szerint ugye mind hiénák, a boncmester, akinél valami tuti nem stimmel, ha hullákkal tölti a napját, a sírásó, vagy a postás. Sorolhatnánk a szakmákat, amelyekre azonnal tudunk legalább két olyan klisét mondani, amitől az abban dolgozónak a szőr is felállna a hátán.
Ne tegyük. Az előítélet ugyanis, mint annyi mindenben, itt is csak arra jó, hogy szűkítse a lehetőségeinket. Abból pedig nem árt, ha sok van…
Fotó: Freepik.
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
