Mert jókat beszélgetni mindig lehet. Sőt. Ha nem is négyszemközt, inkább négyfülközt, de talán nagyobb szükségünk van rá, mint a kevésbé vérzivataros időkben. Egy jó beszélgetést nem hívunk interjúnak. Tehát ez sem az. A vonal túlvégén megszakított online házi feladat, az innensőn három kutya, akik épp megőrülőset játszanak. Vagyis akár egy helyen is lehettünk volna. Ami hiányzott, hogy nem láttam a gesztusait. Pedig Stahl Judit gesztusai roppant kifejezőek.
– Az országos életed a Tényekkel kezdődött. 5 év monotónia… Ez is te voltál?
– Én. De nem ez volt életem legszebb szakasza. Sokat köszönhetek neki, fene se tudja, ennyire sikeres lehettem volna-e gasztronómusként, ha nem vagyok ennyire ismert. De nem volt igazi életcél. Puff, váltottam.
| Stahl Judit élete csupa változás. Cukrász szakképzettsége mellé filmrendezői diplomát szerzett, mindezek birtokában ingatlanügynökséget vezetett. Amikor két számmal nagyobb vakondnadrágban megjelent az MTV-ben, hogy szerkesztő szeretne lenni, még nem tudtuk, hogy – jó értelemben, de – mindannyiunkat meg fog őrjíteni. Ha valamit kitalált, addig dübörgött, míg meg nem valósította, vagy épp ki nem verte belőlünk. Hagytuk kicsit rendezni is, aztán a műsorvezetés kezdte érdekelni. Abban annyira jó volt, hogy a frissen induló TV2 híradójáig röpítette a tehetség. A rideg monotonitástól besokallva, országos sztárként tudott fakanálra váltani: szakácskönyveit, főzőműsorait mindenki szerette. Aztán egy gyönyörű leánygyermek, egy fantasztikus magazin, könyvkiadó, webáruház – majd a mostani csönd. Ez a csend persze csak olyan stahlos csend. Kívül van. A fejhallgatóban most is hangosan szól a zene. |
– És voltaképp brandet építettél – építettetek férjeddel, Bohus Csabával – a Stahl névből. Tévéműsor, szakácskönyvek, magazin. Aztán szépen vissza is bontottátok az egészet. A Stahl konyháját miért?
– Tipikus, hétköznapi okból. Ahogy az általában működik, reklámidőt kaptunk a műsorért cserébe, amit értékesítettünk, ebből készültek az adások. Aztán egyszer csak négyszeres pénzt szeretett volna a csatorna. Ezt nem vállaltuk.
– És a Stahl Magazin?
– 9 éven át jelent meg 3 havonta, plusz a különkiadások. Rengeteget dolgoztam vele, igazi manufaktúraként készült. Nem tudom, hány cikket írtam álnéven a beautytól az utazáson át a nem tudom miig. Végül úgy döntöttem, hogy amíg Hanna itthon él, velünk, ezek az évek visszahozhatatlanok. Ha én továbbra is így élek, akkor nem tudok eleget a lányommal lenni és ezt borzasztóan bánni fogom. Hál’ Istennek, sosem voltak nagyon sokba kerülő vágyaim – ha lettek volna, már a TV2-ből nem jövök el, maradok hírnyuszi.
Apu halála is nagyban hozzájárult ahhoz, hogy átgondoljam, hogy mivel az ember nem tudja meghúzni az élete ívét – ha tudnánk, meddig tart, akkor nagyon okosan be lehetne osztani –, a szeretőseket, a pótohatatlanokat kell előre venni.
Apu – szerintem igen korai – elmeneteléből azt szűrtem le, hogy sokkal fontosabb a szeretteimmel töltött idő, mint akár a népszerűség, az állandó jelenlét, akár a pénz.
– Én írtam anno a magazinodnak. Folyamatosan kétszázzal pörögtél, mindent ellenőriztél többször is, 24 óra plusz az éjszaka munkával telt.
– Így aztán ki is derült, hogy a stressz addig rágta a lelkemet, amíg be nem fészkelt a fejembe. A hetekig tartó fejfájást nem kívánom senkinek. Egy neurológus finoman elmagyarázta, ha így folytatom, akkor nagyjából megöngyilkolom az agyam. Arra pedig szükségem van, tehát elég a stresszből.
„Újra és újra meg kell mérettetni magadat”
– Mint volt mentorod, úgy tudnám fogalmazni, hogy benőtt a fejed lágya.
– Ez a másik. 52 év alatt csak rájöttem, hogy mindennek ritmusa van. Nemcsak nappalnak és az éjszakának, az ember is töltődik – kiad – töltődik – alkot – töltődik– alkot. Most sem ülök a hátsómon: a könyvkiadó rengeteg munkát – örömöt – ad. Például megjelenik egy könyvünk. Egy kanadai nő, egy egyetemi tanár, aki mániákusan imádta Agatha Christie-t, összeszedett mindent Miss Marple-ről meg Poirot-ról és megalkotta mindkettőnek a fikciós életrajzát. Ezek a 70-es években jelentek meg, de olyan minőségi írások, amire az Agatha Christie Alapítvány is engedélyt adott, vagyis rátehette azt a bizonyos „trademark” Agatha Christie-aláírást. Ez egy védjegy, amit nem lehet csak úgy lelopni.
Két évig mentem a jogért, külföldi könyvkiadóktól ügynökségeken át dobáltak, senki nem tudta, hol a jog, míg végül a kanadai írószövetség titkárnője megszánt, tőle tudtam meg, hogy a szerző lánya egy kormányhivatalnál dolgozik és megadta az e-mail-címét. Szerencsémre a hölgy úgy vélte, hogy egy ilyen kitartó bulldognak az anyukája is odaadta volna a jogokat… úgyhogy ő is odaadja. Nagyon köszönjük, küldenénk szerződést. Jó, de ő nem ismeri a könyvkiadó szerződéseket, keres egy ügyvédet. Persze. Végül azt se keresett, aláírta. Majd írt egy levelet, hogy úgy gondolják a férjével, hogy a jogdíjat egy, a Kanadában letelepedő külföldieket támogató alapítványnak utalják, hiszen Poirot is migráns volt…
– Óh, ez gyönyörű!
– Ugye? Ez a könyvkiadás annyival jobb, annyival szórakoztatóbb… És Kanadában vagy Albániában miért tudná bárki is, ki a frász az a Stahl Judit? Újra és újra meg kell mérettetni magadat, hogy megy-e, hogy sikerül-e, hogy meg tudod-e csinálni. És ezen kívül is vannak még terveim, de egyelőre nem publikusak. Neked szívesen elmondom, de nem írhatod meg.
– Oké, majd tavasszal a karácsonyi partin, hiszen minden akkor van, amikor akarjuk, hogy legyen.
– Szerintem is…
– Iszonyatosan élvezem, ahogy a könyvkiadó énedről beszélsz. Megint olyat találtál magadnak, ahol a helyeden vagy.
– Remélem! Imádom csinálni.
„Mintha mindig ajándékot kaptam volna”
– De ugye, vakondnadrágos korodban… Szóval én emlékszem olyasmikre, amikre nyilván már senki… Ha azt mondom, Tipplista? (Rendhagyó kulturális ajánlóműsor volt kéthetente a kilencvenes években, az MTV-ben.)
– Mintha mindig ajándékot kaptam volna. Senkiként lehetőséget arra, hogy én találhassam ki a tartalomhoz a formát egy olyan tapasztalt televíziós mellett, mint Berkes Zsuzsa volt, aki hallgatott arra, amit mondtam… Hatalmas felelősség volt, miközben engedte, hogy más legyek. Korábban is csináltam már kulturális ajánlót, amikor főiskola után a Novofilmbe kerültem „ipari tanulónak”. Csak ára volt: egyik héten kultúra, másik héten Keravill-teleshop. A mai napig fel tudnék képezni bármilyen műszaki cikket két percben.
– Ezért írattál velem 36 kétpercest mosogatógépekről?
– Nagyon jól csináltad.
– Kösz. Ki ne hagyjam a best ofomból. (Nagyon röhögünk) De volt még egy nagyon jó közös munkánk.
– Micuko! De szerettem… 86 álruhás interjú… („Micuko: a világ ferde szemmel” címmel készült egy interjúsorozat, ahol Stahl Judit tökéletes japán nőnek maszkírozva, hibátlan akcentussal magyarul kérdezgetett magyar celebeket.) Három hétig voltunk bezárva.
– És csak ketten ismertek fel: Bombera Kriszta és szegény Bajor Imi. A többiek végigcsinálták, hiszen bármilyen hülye a helyzet, az országimázst képviselik…
– A mai napig vérzik a szívem, hogy nem mehetett adásba mind. A japán reklámozók ki akartak vonulni a TV2-ből… Pedig minden volt az a műsor, de sértő, az tuti nem.
„Mélyen hiszek a nem szerelmi házasságokban”
– Az interneten egerészve rájöttem, hogy gyakorlatilag már mindent megírtak, amit én a szűk baráti körünk titkának tartottam. Mi tartja össze a teljesen ökumenikus családodat?
– 16 évesen is azt éreztem, hogy nem ismerek Csabinál jobb embert, és most is azt érzem.
Akkor azt ígértem neki, hogy ha én leszek a barátnője, akkor nem lesz unalmas az élete.
És tényleg nem lett. Mélyen hiszek a nem szerelmi házasságokban. Ezt bármikor vállalom. A körülöttünk lévő szétmenős kapcsolatokban azt látom, hogy mennyi mindent nem üvöltöznek ki. Mi kiordítjuk… Viszont van egy megállapodásunk: bármekkorát veszekedtünk is, úgy nem fekszünk le aludni, hogy nem békültünk ki. Úgy nem. Mert azt nem lehet.
– Mit csinálnál Csaba nélkül?
– Biztos azt, amit apu nélkül. Beépíteném magamba. Nem tudok mást. Érted, hogy gondolom? Nekem ez a megoldásom. Lehet, hogy ez egy pszichológusnak nem tetszene, de ha én tudok vele együtt élni, akkor mi a baj vele? Én ezt tenném, de nálunk az esélyek nem így néznek ki. Csaba összes rokona nagyon-nagyon sokáig élt és nálunk meg olyan 67-69 az átlag. Hogy ő mit csinálna… Fellélegezne. Na, wazze, csak kibekkeltem. (Megint nagyon röhögünk…)
– Csabi szerint te sose voltál igazi tévés, ha ezen a képernyőfüggőséget értjük. Te használtad, vagy csak megélted, de utáltad a népszerűséget?
– Szerintem ez ennél összetettebb. Ahhoz, hogy valaki képernyőn legyen, ahhoz kell egy bizonyos fajta nárcizmus, mert különben nem működik. De minimum elég extrovertáltnak kell lenni.
„Önmagáért engem sose érdekelt a képernyőzés”
– Van benned ilyesmi?
– Biztos, rengeteg, de ez is sok összetevős. Vitray mondta egyszer, hogy egy nagy adag buta önbizalomra van szükség ahhoz, hogy képernyőn legyél. Minél jobban belegondolsz, annál inkább nem akarsz képernyőn lenni. Önmagáért engem sose érdekelt a képernyőzés. Azért, hogy megismerjenek? Úgysem engem ismernek meg, hanem azt a képet, amit látnak. És mivel egy Tényekben más képet lát, mint egy Micukóban, egy főzőműsorban. Akkor melyik is vagyok én? Nem engem lát, hanem amit leképez rólam. Az ismertség meg amúgy is egy térben és időben behatárolt valami.
Ide jöhet mondjuk Franciaországból a híres műsorvezető, elmegyünk mellette az utcán, hiszen nekünk nem híres, ugye. Ezért mondom, hogy térben. Másrészt időben is. Most éppen valaki más a híres műsorvezető. Ezért nem kell hasra esni. Ez egy adottság. Ezzel a munkával járó adottság. Én sosem éreztem, hogy minden pillanatomat meg kellene osztanom mindenkivel. Engem nem érdekel a másiknak a fogmosása, és feltételezem, hogy őt se az enyém. Pontosan úgy mosom, ahogy ő. És nincs dupla fogsorom, mint a cápáknak. Az egész önreklámozós részét nem bírom. Igaza van Csabának, én nem vagyok képernyőfüggő. Szerintem van a népszerűségnek olyan része, amit élvez az ember, és van olyan, amit nem élvez. De azt is el kell tudni fogadni, amit nem élvezel.
– Melyik, amit igen?
– Például öröm az ismertséget jó dolgokra felhasználni. Amikor gyerekekkel főztem, azt akartam megmutatni, hogy egy gyereknek nem arról kell dumálni, hogy egészségeset kell enni, hanem velük együtt kell csinálni. Vagy anno a vakoknak a felolvasás. Lehet, hogy másnak nem jött volna el annyi ismert ember. (101. fiók címmel Judit 2002-ben kiadott egy kazettát, amin Friderikusztól Verebes Istvánig, Eszenyi Enikőtől Kepes Andráson át Szulák Andreáig számtalan híresség olvasott fel kortárs irodalmat.)
Tényleg el lehet hinni, hogy valaki csak attól más, pláne jobb, ha celeb? Szerintem több helyen mondtam már, de hátha téged érdekel: ez az egész nem a mai deszakralizált világunk átka?
Régen isteneink voltak, hitünk, vallásunk. Ma már nincsenek istenek, de a vágy, hogy legyenek, benne él az emberben. És ezek az istenek helyettesítődnek ezzel a celebkultusszal, nem?
Nézd, juj, ez olyan különleges, nézd, ez olyan más, nézd, ez olyan… De aki tényleg elhiszi mindezt magáról, akkor az egy hübrisz. Érted, hogy gondolom?
– Én értem. De ez most nagyon mélyre ment.
– Tudom, maradjak a rántásnál. Vagy beszéljek a rúzsokról.
– Nyugodtan. De ne nekem. Én inkább két kedvenc szavadat szeretném. Az egyiket, ami a csengése, hangzása, nem tudom, mi miatt tetszik, a másik pedig szemantikailag és jelentéstanilag.
– Az egyik a cula.
– Cula?
– Igen, apu meg anyu így hívták egymást, amikor éppen nem üvöltöztek. A másikat még az iskolában tanultuk a nyelvújításnál. Lebel.
– Hogy mit csináltam?
– Lebel. Szerintem ez szép szó. Tükrös is, az is tetszik benne. Talán szelet jelentett régen.
(Azóta utánanéztem, az értelmező szótár nem ismeri, viszont volt ilyen nevű ember, aki a vezetői típusokat osztályozta a gazdaságtanban, valamint egy másik, aki a hasonnevű puskafélét marketingelte. De tényleg nem hangzik rosszul.)
– Balázsy Panna azt kérdezi tőled, mi lennél csőben sütve.
– Talán spárga. Mert erőteljes a színe is. Nyersen hajlíthatatlan, friss, harsogó. Ennek a könnyedségnek ellensúlyozására kap egy mélyebb, vaskosabb, sajtos réteget.
– Te jössz. Kitől és mit kérdeznél?
– Alföldi Robitól kérdezném: mi lenne, ha egy boldog festmény lenne.
– Továbbítom. Dumálunk még!
