Tényleg olyan szörnyű a kamaszkor?

Ha azt gondoltad, hogy a dackorszak idegőrlő, akkor várj, amíg kamaszok lesznek a gyermekeid. Illetve ne várj, készülj fel már jó előre a halálra. Mert igen, a kamaszkor tényleg olyan, mint ahogyan írják. De van ellenszere: már most kezdj el kollégiumot keresni a leendő tinédzser utódaidnak, vagy legalább magadnak egy anyalakást, ahová elmenekülhetsz 2×2-3 évre.

Hogy miért kétszer? Ahogy van első és második dackorszak, úgy kamaszkorból is van minimum ugyanennyi. Az elsővel már viszonylag hamar, a gyerkőc 10 éves kora körül meg is ismerkedhetsz, és meg is fogsz.

Ugyanis nincs az a tökéletes gyermeknevelési stratégia, asszertív kommunikáció, amellyel elkerülhetnéd, hogy a gyermeked ne legyen majd extrém módon idegesítő. Jógázhatsz naponta, dünnyögheted percekig az ommot, de sokkal egyszerűbb, ha betárazol egy jó nagy adag (körülbelül 125 zsáknyi) nyugtató teát. És még akkor sem fix, hogy nem fogsz kiborulni. Ahogy a gyermekeid is.

Miért olyan idegesítők a kamaszok?

Jó, ha tudod, a kiskamaszkor és a 17 év körüli „rendes” kamaszkor a tiniknek is nagyon megterhelő. Elkezd megváltozni a testük, beindul a szőrösödés, a nemi funkciók előtérbe kerülnek, azaz szépen rendesen felborul a hormonháztartásuk. Gondolj csak arra, rád is milyen hatással van a telihold, az időjárásváltozás, a frontok, a PMS stb. Valami hasonló megboruláson mennek át a fiatalok is, csak fogalmuk sincs róla, mi ez. Annyit éreznek csupán, hogy egyszer minden szar, másszor minden tök jó. Ezért van az, hogy hol flegmán, hol kedvesen válaszolnak. Ha válaszolnak…

Amikor a lányom negyedikes lett az általánosban, átváltott önzőbe: semmi nem érdekelte, csak a haja és a kedvenc könyvei. Addig nem indult el az iskolába, amíg a frizurája nem volt tökéletes. Ne gondolj holmi extravagáns dologra! Nem, egy egyszerű copfról beszélek.

Mindig észrevett egy kilógó hajszálat vagy egy kissé balra kanyarodó hajhagymát, akármennyire is igyekeztem profi munkát végezni. Egyszerűen a sírba vitt. Ha pedig véletlenül parkettafonást kért, tutira elmondtam száz miatyánkot is.

Ez így ment egy teljes éven keresztül, amikor már nem bírtam tovább.

Olyan feszült lettem attól, hogy minden reggel elkészítem a haját, hogy ő még kétszer újra nekiessen, amíg végül már zokog a tökéletlen frizurája miatt, hogy elszakadt nálam a cérna: a mai napig szégyellem, de az egyik reggel bizony úgy meghúztam dühömben a haját és akkorát ordítottam rá, hogy azt hittem, rám is lesújt Isten haragja. Aznap mindketten sírtunk, és a lányom onnantól kezdve nem kért a segítségemből. Harag viszont nem volt, a reggeli stressz is eltűnt, és inkább átváltott délutáni ajtócsapkodásba. Nem miattam, a tesója miatt. Felfedezték az egymás szekálása nyújtotta örömöket. Én fellélegezhettem volna végre egy kicsit, de két kiskamasz együtt sokkal rosszabbnak bizonyult, mint egy lófarok.

Amikor a gyerek mindent utál, főleg téged

De ez még mindig csak a jéghegy csúcsa, mert következett a lányom sírós időszaka. Egy-két hónapig ugyanis látszólag minden ok nélkül rendszeresen elsírta magát, és míg az egyik percben vidám volt, a másikban már a saját temetésére készült. Amikor megkérdeztem, mi a gondja, őszintén felelte, hogy nem tudja; egy idő után pedig már csak annyit mondott, „tudod, megint rajtam van ez a hülyeség”.

Fotó: A szerző felvétele.

Most már elmúlt 13 éves, nyolcadikos, és jelentem, fantasztikus lánnyá cseperedett. Nyoma sincs a kiskamaszos 2 évének. Persze azért nyugiról továbbra sem beszélhetünk, hiszen a középsőm épp most tart félidőnél, azaz az ajtócsapkodásnál, bezárkózásnál, duzzogásnál. Szerencsére az „Utállak, Anya!” üzeneteken már túl vagyunk (amelyeket vehetnék akár meg sem történtnek, mert ahogy elküldte, ki is törölte őket, csak az nem esett le neki, hogy csak magánál…). Mit mondjak, kés volt a szívembe az a pár sor. Borzasztóan fájt. Már nem emlékszem, min rágott be, de gondolom, megint szigorú lehetettem, értsd: ragaszkodhattam ahhoz, hogy legalább a háziját készítse el.

A mai kamaszok tiszteletlenek?

Ha most az jutott az eszedbe, hogy bezzeg a mi időnkben mi nem csapdostunk ajtót, talán igazad is lehet. Mert én például tényleg soha nem mertem volna ilyet megtenni a szüleimmel szemben. De hogy bennem is voltak olyan gondolatok, amelyeket inkább le sem írnék, arra tisztán emlékszem. Mert minden gyermek öntudatra ébred egyszer, és elkezdi máshogy látni a világot, mint a szülei. Más dolgok fogják érdekelni, több szabadságra fog vágyni, elkezdi majd szűknek érezni a teret, ami teljesen természetes. És attól, hogy én gyermekként csak magamban morogtam, belül még lehettem ugyanolyan dühös, mint most a fiam vagy a lányom. Csak amíg én tiszteletből elfojtottam a haragomat, ők bizony ezerrel kiadják, mert „arra szoktattam” őket.

A minap mondta is a lányom: „Anya, azt kérted, vállaljuk fel mindig a gondolatainkat, ne hazudjunk sem neked, sem senkinek. Akkor most miért vagy kibukva?” Háááát, nem épp így gondoltam…. De azért lássuk be, van ebben is valami: hiszen a gondolataik nem rosszak, csak megbeszélni valók. Ha pedig épp nagyon flegmák, akkor csak később megbeszélni valók.

Saját praktikáim a kamaszkor kibírására

Én úgy élem túl a kiskamaszkort, hogy mindig megvárom, míg lecsillapodik az adott gyermekem. (Szerencsére a kicsivel ez az időszak még várat magára…) A higgadási folyamat gyakran 3-4 órán keresztül is eltart. Nem piszkálom közben az utódomat, nem nyitok rá, nem kérdezgetem, maximum vacsizni hívom ki, ha már ott tartunk. Azt tapasztaltam, hogy a gyerekek kivétel nélkül lecsillapodnak ennyi idő alatt. Ha a véleményük nem is változik meg egyhamar, a harag elszáll belőlük, és akkor már tényleg lehet velük érdemben beszélgetni.

Ettől függetlenül azon leszek, hogy a második kamaszkor idején inkább a kolis nevelőket boldogítsák. Úgy hiszem, amilyen szörnyű gimis voltam, ezerszeresen kapnám vissza „önmagam” a sorstól. Végül is engem is ki akartak vágni a koleszból… Talán azzal tennék a gyermekeimnek a legjobbat, ha nem tudnék majd minden dolgukról. Szerinted?

Vélemény, hozzászólás?