Mister Inkognito – vagy nevezzünk a rejtély emberének – hat levelet küldött gyorsan egymás után. Alapból taszít, ha valaki nem használja rendeltetésének megfelelően a szóköz billentyűt, de ez lett volna még a legkisebb gond. Egy korrekt levél, a végén egy telefonszámmal és egy levelezési címmel. Az milyen már, amikor a férfi kéri, hogy jelentkezz nála, hívd fel, írj stb.? Ez lenne a 21. század?
„Nem szeretnék levelezni,mert személytelen is,és egyben lassú is.”
Így utólag ez a mondat jellemzi a legjobban a férfit.
Számomra vakrandi volt. Emberünk fényképküldésre nem fecsérelte a drága idejét, de még arra se, hogy érthetően bemutatkozzon, én megértsem a nevét és utána tudjak nézni a neten. Negyed órát vártam rá az Operaház előtt azon a hétfő délutánon. Már ott tartottam, hogy hagyom a fenébe az egészet, amikor megcsörrent a telefon. Őméltósága lehordani méltóztatott engem, az ázott verebet, aki anélkül mert várakozni hosszú perceket az orkán erejű szélben, hogy vette volna a fáradtságot és megcsörgette volna az uraságot induláskor, és közölte volna vele érkezésének várható időpontját. A férfiúi hiúság netovábbja, hogy a kiszemelt hölgy szemére vetjük, milyen rossz fényt vet ránk az ő pontos érkezése.
Magamban csak annyit mondtam: rossz volt az antré, Mister Bennfentes! Nagyon rossz. Leszúrással kezdeni a találkozót – nem trendi.
Megérkezett. Az én 178 centimmel szemben ott állt egy zsokétermetű, öregedő arcú férfi, kese hajjal és ráncos szájjal, ő, aki magát megtestesült Adonisznak írta le, aki a leveleiben igényesnek mutatkozott, ott állt, a nadrágja el volt fordulva a derekán, a márkás cipőjén foltok voltak, ráadásul valószínűleg a körmét is rágja…
Kínos séta következett a legközelebbi kávézóig. Már akkor tudtam, hogy nem kell, nem akarom, hogy hozzám érjen, hogy a szemembe nézzen, hogy bármit is megtudjon rólam.
Egy pohár víz megtette. Ő whiskyt rendelt, rágyújtott és előadta Dagobert bácsit, aki ül a pénzén, szereti számolgatni, és azt hiszi, ez az élet. Nincs ideje ismerkedni, kifürkészni a nőt, megkörnyékezni, az udvarlás számára puszta időpocsékolás.
Közölte, ne is számítsak arra, hogy ő majd kézen fogva sétálgat velem az utcán, romantikázik mindenki szeme láttára, esetleg átjön hozzám, isten ments, ő otthon, a saját dolgai között, kettesben a babájával kényeztetődik.
Akkor esett le, hogy míg én utaztam egy órát az Operáig, ő csak lesétált a nagypolgári lakásából. Azzal pedig, hogy megtett velem ötven lépést a nyílt utcán mindenki szeme láttára, szentségtörést követtem el az életében, mert ő undorodik az emberektől, nem áll meg egy utcán fetrengő, rosszulléttel küzdő embernek, nem szál fel buszra, villamosra, mert ezek nem az ő világát képezik. Őt csak a pénz élteti, erre rendezkedett be – mert az a mindene. „Érted? Érted, amiről beszélek?” – kérdezte minden mondata után. „Nem vagyok gyengeelméjű!” – válaszoltam félvállról.
Pökhendi módon adta elő magát, az ő kis különc életét, amelybe nagyon szívesen beengedne engem. Hogy hogyan is?
„Én szeretném, ha egyik este mellettem lennél!” – mondta. „Én viszont nem” – tettem pontot a mondat végére.
Ezután még jött némi meggyőző szöveg, hogy az én kis emocionális dolgaimmal csak a pofára esések sorozata fog következni, hogy el kell engednem az érzelmeket.
„Hagyjak itt egy ötszázast a vízre, vagy állja Dagobert bácsi a cehet?” – zártam rövidre a beszélgetést. Rutinos elmeháborodottakkal nem foglalkozunk. Sem gondolatban, sem gyakorlatban.
Fotó: Freepik.
