“Sokszor mentünk el a hülyeség határáig a bevállalásainkkal, és igencsak megszaporodtak az imádságaink az elmúlt két és fél évben”, mondja Szabó Szilvia, aki 34 évesen férjével és akkor négyéves kislányával költözött ki Írországba. Ők nem karriert váltottak. Hanem dimenziót.
Értékalapú marketing. Ezzel foglalkozott hat éve működő, szépen fejlődő vállalkozásában Szilvi férjével, a szervezetfejlesztő és vállalati tréner Marcellal Magyarországon. Első diplomája szerint agrármérnök is, erre a mai napig büszke, mivel gyerekkorától hozta magával a természet iránti szeretetet. Cégükben olyan marketingstratégiákat alakítottak ki ügyfeleikkel, ahol a környezeti, társadalmi értékek integrálása egyben piaci előnyt is jelentett, ebben szakmai díjakat is elnyertek. A karrierváltók és külföldre költözők többségétől teljesen eltérő célok hajtották őket.
“Nem hirtelen döntés volt ez. Az országváltást másfél év hullámzás előzte meg, mondja Szilvi. Ár-apály jelleggel jött az érzés, hogy menni kellene. Nem akartunk mi elvágni semmit abból, amit már megteremtettünk, sőt. Szerettük azt, amit csinálunk, épp az volt a legerősebb motiváció, hogy kezdjük el ezt a szemléletet, amit képviselünk nemzetközi irányba is kiterjeszteni.”
Komoly dilemma volt, hogy Anglia vagy Írország legyen a célállomás, de az csak utólag, a Brexit fényében vált egyértelművé, hogy jó döntést hoztak, amikor a kis zöld sziget felé vették az útjukat.
“Eladtuk a mányi családi házunkat, ami inkább egy kisebb birtok volt: itt voltak a lovaink, Marci sokszor itt tartott lovas szervezetfejlesztő tréningeket és csapatépítő foglalkozásokat az ügyfeleinek. Eladtuk a kocsit is, mert Írországban semmire nem mennénk balkormányos autóval. Felszámoltunk mindent, és ebből a tőkéből vágtunk neki az útnak. Azt tudni kell, hogy Írországban egy háromtagú családnak óvatos becsléssel is legalább havi 3000 euróval kell számolnia, ha fent akarnak maradni. Egy kis sorház bérlése Dublin vonzáskörzetében 1500 eurónál kezdődik, és egészen elképesztő autóbiztosítási díjak vannak, főleg akkor, ha nincs írországi biztosítási múltad. Az első évnek úgy vágtunk neki, hogy ha semmit nem érünk el, csak annyit, hogy a lányunknak megadjuk azt a lehetőséget, hogy anyanyelvi szinten megtanulja az angolt, és a kulturális sokszínűség elfogadását, akkor már megérte. Teszem hozzá, így utólag visszatekintve meglehetősen romantikus elképzeléseink voltak azért erről az egész kiköltözésről, és ez onnantól teljesen egyértelmű is volt, hogy elkezdtünk (még itthonról) albérletet keresni magunknak.”
Szilviék ma is kisebbfajta csodaként élik meg, hogy egyáltalán sikerült lakáshoz jutniuk az épp történelme legnagyobb lakhatási válságát megélő ország fővárosától 30 kilométerre, egy csodás kis tengerparti városkában. Azt mondja, hogy meglepő módon itt nagy előny volt, hogy van gyerekük, bár megrázó élmény volt így is. Nagyjából nyolcvan másik családdal versenyeztek, hogy nekik adják a lakást. De valamiért megkapták, nekik ez is egyfajta jel volt. “Ez egy nagyon gyerekbarát város. Legfeljebb azon lepődtek meg az írek, hogy nekünk csak egy gyerekünk van, nem három vagy több, mint nekik” – teszi hozzá nevetve.
“Aztán ahogy kiköltöztünk – folytatja Szilvi, a kezdeti naiv önbizalmunk úgy kezdett lekornyadni. Tökéletesen talajvesztettnek éreztük magunkat, amikor rájöttünk, hogy semmiről nem tudjuk, hogy működik, arról nem beszélve, hogy sokszor a felét sem értettük annak, amit a helyiek mondtak. Ezt talán kevesen tudják, de az írek egészen más akcentussal beszélik az angolt, mint amit mi az iskolában tanultunk, vagy a korábbi munkánk során megszoktunk, és erre az eleve durva akcentusra még rájönnek az országon belüli dialektusok, amelyek meg annyira különböznek, hogy sokszor még egymást sem értik. Ehhez képest nincsenek személyes ügyfélszolgálatok, csak telefonon lehet célt érni, ha valamit el akarsz intézni. Na, képzeld el a legvadabb ír akcentust telefonon, miközben azt próbálod kideríteni, hogy hogyan kell szerződést kötni a gázszolgáltatóval. Az életünk minden létező aspektusa átkerült a komfortzónából az ütközeti zónába.”
De minden hétköznapi küzdelem ellenére Szilviék napi szinten tapasztalták meg, mennyire más világ ez, mint amihez hozzászoktak. Hogy a gyerek valóban abban nő fel, hogy a kilenc nemzetiségű ovis csoportjában vannak más színű, nyelvű gyerekek, és ez a világ legtermészetesebb dolga. Lányuk a szemük láttára lesz egyre magabiztosabb ebben a befogadó közegben, vagy, hogy az ügyintézők nem kioktatnak, hanem minden áron segíteni akarnak. Hogy a buszsofőr nem leszállít a buszról, amikor nincs nálad apró, hogy buszjegyet vegyél, hanem elvisz ingyen.
“Nem akarok fénysugarat festeni minden mögé, de van egy csomó pici dolog, amitől jól érzed magad. Például, hogy nem gyomorgörccsel mész be ügyeket intézni, mert segíteni akarnak, hogy senki nem dudál le, ha 3 másodpercnél tovább tart beparkolni a bolt elé, de még akkor sem, ha mindez 3 percig tart. Hogy az emberek jó időben egyből mennek sétálni a tengerpartra, és mindenki köszön mindenkinek. Persze, hogy közben tíz körömmel kell kapaszkodnunk, hogy talpon maradjunk, de inspiráló, hogy tudjuk, mi a célunk, és miért küzdünk”.
Szilviék mindössze négy hónappal a kiköltözésük és a kezdeti kultúrsokk után elkezdtek szervezni egy nemzetközi konferenciát Dublin egyik legjelentősebb rendezvényhelyszínén. A konferencia célja a felelős innováció üzleti területen való alkalmazási lehetőségeinek bemutatása volt. “Tudtuk, hogy valami látványossal kell berobbanni, hogy észrevegyenek minket”, vázolja a nagyratörő cél hátterét. Mindeközben folyamatosan dolgoztak haza, Magyarországra mindketten, hogy legyen valahonnan bevételük, Marci minden hónapban egy hétig Magyarországon tartott vállalati tréningeket, ahogy egyébként azóta is.
A konferencia témája a dublini üzleti döntéshozók számára sem csengett sokkal ismerősebben, mint az átlagos magyarországi olvasó előtt. A felelős innováció jelenleg az Európai Unió egyik fontos kutatási területe, ami most kezd átszivárogni az üzleti életbe.
“A koncepció pofonegyszerű: rengeteg az innovatív termék, szolgáltatás, de hogyan lesz ez valódi érték? A cél az, hogy előre megvizsgálják egy innováció potenciális hatásait az érintettekre, illetve térképezzék fel, hogyan lehet egyazon fejlesztéssel több értéket létrehozni – nem csak funkcionális megoldást találni. Ez vonatkozhat bármilyen fejlesztésre. Például egy reptér fejlesztése a Galápagos szigeteken nézhet ki úgy, hogy a kifutókat meg várótermeket a legolcsóbb és legfunkcionálisabb módon építik meg, vagy használhatnak környezetbarát alapanyagokat, energiatakarékos épületdesignt, ami 100% helyi megújuló energiaforrásokat használ, illetve minimalizálhatják a közel 200 000 turista okozta környezet szennyezést. Utóbbi történt a valóságban, ami egyszerre teszi lehetővé, hogy környezeti, társadalmi és üzleti szempontból is fenntartható legyen az üzemeltetés.”
A Responsible Innovation Summit néven futó konferencia célja, hogy összehozzák a különböző területeken dolgozó, de innovációs fejlesztésekkel foglalkozó döntéshozókat egy helyre, és inspirálják a felelős innováció gyakorlati alkalmazását. Szilviék a kezdetekben egy kezükön könnyedén meg tudták számolni a személyes kapcsolataik számát, így többségében úgynevezett hideghívásokkal keresték meg a leendő partnereket.
“Senki nem tudta, hogy mi kik vagyunk, és azt sem, hogy amúgy mit akarunk. Kőkemény volt. És akkor arról még nem is beszéltem, hogy amikor ezekből a hideghívásokból hónapok alatt végre összejön egy első tárgyalás, sikerül leültetnem öt nagyon fontos embert egy asztalhoz, majd ott ülök mellettük, és rájövök, hogy az ország öt legdurvább akcentusát beszélik, és csak körülbelül tudom, hogy miről értekeznek… Most már nevetek rajta, de az akkor finoman szólva is dermesztő érzés volt.”
Végül csak beérett a kemény munka, és a 2017 őszén megvalósult első konferencia mellé még Dublin város önkormányzata is oda állt.
“Ez Írország. Ha nem ismernek, ha nincs bizalom, teljesen mindegy, hogy milyen hirdetést futtatunk, meg sem mozdul semmi. Ha viszont kialakulnak az első kapcsolatok, ha van emberi és szakmai kapcsolódás, akkor ezekből az első kapcsolatokból személyes ajánlások, azokból pedig újabb kapcsolatok lesznek. Innen már tudtunk továbblépni. Az a fajta nyitottság sokat segített, hogy a legtöbb esetben az emberek szívesen megisznak veled egy kávét.”
Két és fél év után Szilvi azt mondja, hogy mára megismerték őket ezen a területen, fontos és erős kapcsolataik kezdenek kialakulni, egyre többször hívják őt magát is előadni. És ehhez kevés lett volna, ha csak üzleti szempontok szerint gondolkodnak, ide kellettek az emberi kapcsolatok, amelyek egyre szorosabbá váltak.
„Tudod, mit szeretek itt a legjobban? Hogy senkiben fel sem merül a korrupció lehetősége, senki nem vár el százalék-csöpögtetést. Persze vannak nagy lepattanások és bukások, de “smúzolás” és gerinctelenség nélkül is lehet építkezni felfelé. Lehet álmodni, és az álomba másokat belevonni. Most ott tartunk, hogy több projektünk is fut párhuzamosan, 15 országban vannak már szakmai partnereink és a dublini önkormányzattal közösen létrehoztunk egy üzleti díjat, amellyel olyan vállalkozásokat támogatunk, akik profit mellett értéket is teremtenek. Nagyon hálás vagyok azoknak az embereknek, akik bizalmat szavaztak nekünk és már nem vagyunk egyedül idén a harmadik konferencia szervezésében.”
Szilvi szerint ezt elképzelni sem tudták volna két és fél évvel ezelőtt, ahogy az idáig elvezető utat sem.
“Kőkemény tanulás és önismeret. A férjemmel egymás folyamatos erősítése. Állandó imádkozás, és a kontroll átengedése Istennek, mert ezt a terhet egyedül nem lehet vinni. Gyakorlatilag az utolsó molekuláig visszabontani saját magam, folyamatos önmegkérdőjelezéssel. Ki vagyok én, és mit érek valójában? Ki vagyok az anyanyelvem nélkül, kapcsolatok nélkül, és mit tudok én valójában egy idegen helyen? Ez rengeteg frusztrációt okozott. Az anyanyelvem, magabiztosságom nélkül sokszor úgy éreztem, mintha anyaszült meztelenül kellene végigsétálnom az utcán, miközben mindenki engem néz. És tudod, mit? Ez is csak az én fejemben létezett. Azt hiszem, ha Írországban valóban ez történne velem, valaki egy percen belül odajönne hozzám, és rám adna egy kabátot.”
