Bankosmami az első részben a munka és család összeegyeztetéséről írt. Na, az nem nagyon jött össze. Ezért felmondása után, kipihenve az elmúlt 10 év fáradalmait, álláskeresésbe kezdett. Mit jelent ma Magyarországon két gyerekkel állást keresni? Tanulságos történet – és sok nőnek nagyon ismerős.
A felmondásomat követően, pár hónapra „szabadságoltam” magam a munkából. Ezt az időt arra akartam felhasználni, hogy teljesen a családomnak szenteljem magam. Sütöttem, főztem, – hiszen erre sem volt eddig időm -, nyugodtan teltek napjaim. Teljesen véletlenül úgy alakult, hogy 9 hónapot voltam otthon, szeptembertől május végéig, azaz egy teljes tanévet tölthettem el a kisiskolás lányommal, ami annyit jelentett, hogy ki tudta javítani az összes rosszabb jegyét, minden iskolás eseményen és szülői értekezleten ott voltam és a szülők, tanárok a nevemet is megtanulták. Bizony, mert az első 2 évben nem tudták az arcomat a gyerekemhez kötni. Annyira szégyelltem magam. Viszont dolgoznom kellett, teljes munkaidőben. Ennek pedig ára volt.
Az igazsághoz azonban az is hozzátartozik, hogy sosem voltam az a tipikus játszótéri anyuka. Nem kötöttek le mások problémái a gyereknevelést illetően, nagyon szerettem volna felnőtt beszélgetésekben részt venni, változatos témákról vitatkozni, de egyszerűen nem nagyon akadt erre lehetőség. Ha kimentünk a játszótérre, mindig ostoroztam magam, mert nem erre vágytam. Elnéztem a többi anyukát, akik gyakorlatilag egész napra bepakoltak, takarót, kis dobozban gyümölcsöket, rágcsálnivalót vittek, ment a csacsogás, versengés, irigykedés, egymás kibeszélése. A te gyereked még nem jár? Nem vegán? A te adsz neki cukrot? Ne gondoljátok, hogy a játszótéri anyukák élete kevésbé érdekes vagy intrikus, mint a kollégák élete a munkahelyen. Csak más a téma, viszont a konfliktusok ugyanazok. Egyszerűen nem illettem bele ebbe az idilli stepfordi feleség dobozba sem. Megadatott nekem az, amiről mindenki csak álmodik: több hónapot otthon töltöttem, de így sem voltam boldog. Elérkezettnek láttam az időt, hogy újra munkába álljak, így elkészítettem az önéletrajzomat és elkezdtem pénzintézeti állásokra jelentkezni.
Mivel az utolsó munkahelyemen 10 évig dolgoztam, eléggé a komfortzónámon kívül esett egy idegen céghez pályázni. Úgy is mondhatnám, hogy addig buborékban éltem. Engem ért a legnagyobb meglepetés az állásinterjúkon, – pedig rendkívül felkészülten érkeztem, elolvastam mindent, amit lehetett -, hogy mit mondjak és mit ne mondjak, és ami a legfontosabb, mi az, amit nem kérdezhetnek meg. Sosem hittem volna, hogy létezik ekkora előítélet. Az még inkább felháborító, hogy általában nők voltak azok, akik elutasító, lenéző viselkedést tanúsítottak, amin őszintén megdöbbentem. Hiszen ők is anyák, ők is nőből vannak, nekik kéne engem a legjobban támogatni. Megtörtént eset: Egy AC-n – vagyis csoportos interjún -, az egyik szobában férfi felsővezetők voltak jelen, akiknél egy értékesítési szituációban olyan sikert arattam, hogy ott helyben közölték, nagyon szívesen dolgoznának velem. A másik szobában, két hölgy volt, akik konkrétan a közvetlen vezetőim lettek volna. Ők nem voltak restek, azonnal rákérdeztek, hogy van-e család, gyerekek… stb. Sőt, ha teljesen őszinte akarok lenni, a kérdés így hangzott el pontosan idézve:
– Van az ön életében bármilyen kötelezettség, ami akadályozhatja önt a munkája elvégzésében?
– Természetesen nincs – válaszoltam azonnal.
– Akkor úgy kérdezem: van gyereke?
Nem vettek fel. A következő interjú szintén egy női vezetővel játszódott le, aki a főnököm lett volna. Az interjú másfél órán keresztül tartott, ahol nem magamról kellett beszélnem, a szakmai sikereimről, a motivációmról, hanem azt hallgattam, hogy milyen ő, mint vezető. Azt is elmondta, hogy hatalmas reputációs kockázat lennék, ha engem választana, mert neki olyan beosztottra van szüksége, akinek már akkora gyerekei vannak, hogy ha betegek, egyedül otthon lehet őket hagyni. Legszívesebben felhívtam volna a figyelmét a koromra, mert igazán kedves tőle, hogy azt feltételezi, ilyen fiatalon lettem anya, másrészt meggyőződhettem róla, hogy ismer idegen szavakat. Életemben nem voltam annyira elkeseredve, mint akkor. Ezért tanultam, dolgoztam, tettem szert nem kevés tudásra, és nem utolsó sorban 15 évemet vitte el, hogy egy területen dolgoztam, ahogy korábban írtam, az álom munkámban.
Először jött a döbbenet, majd a letargia, végül a depresszió. Nem kellek senkinek.
Mi anyák tudjuk, hogy lehet magunkat sajnálni, nyalogatni a sebeinket, de erre maximum 1 nap áll rendelkezésünkre. Veszünk egy nagy levegőt és megyünk tovább. Nincs másik alternatíva. Soha sem felejtem el azt a napot. Hazajöttem és elkezdtem írni. Így született meg Bankosmami. Azóta is írom szorgosan a velem, és másokkal történteket. Akkor még nem gondoltam, hogy még évek múlva is lesz mit írnom.
Azért, hogy némi happy end is kikerekedjen a történetből azt is elmondom, hogy nem is olyan sokára találtam munkát, aminek persze nagyon örültem. Természetesen azonnal felvettek, amiben valószínűleg az is közrejátszott, hogy szabályosan jártak el, és nem kérdeztek rá a gyerekekre. Én meg nem mondtam.
A probléma mindössze annyi, hogy mire ehhez a céghez eljutottam, már nem volt önbizalmam. Azon rágódtam, hogy akkor engem most csak azért alkalmaznak, mert nincs gyerekem? Vagy a szakmai tudásom alapján van szükségük rám?
A mai napig sok ilyen kérdést kapok, hogy kell-e jelezni az önéletrajzban, vagy az interjún, hogy van valakinek gyereke. A válaszom az, hogy nem. Az álláshirdetésekben szakmai önéletrajzokat várnak, amiben semmi keresnivalója a gyesnek, gyednek, gyereknek… Másfelől, a törvény szerint, nem kérdezhetnek rá vallásra, szexualitásra, családi állapotra, gyerekekre…stb., akkor miért kéne ennek egyáltalán szóba kerülnie? Persze, ha egy szebb és elfogadóbb társadalomban élnénk, akkor mosolyogva, csillogó szemmel áradozhatnánk arról, hogy anyák vagyunk, ezáltal felsőfokú végzettségünk van problémamegoldásból, konfliktuskezelésből, logisztikából, lojalitásból, valamint summa cum laude végeztünk időgazdálkodásból. Amiből viszont ránk férne egy OKJ-s végzettség, az az ÉNIDŐ. Azt még gyakorolnunk kell.
