Barion Pixel Skip to content

Csúcsvezető volt a médiában, ma beteg nőknek adja vissza hitét

Harmincévesen már országos lapokat igazgatott Kormanik Andrea, miközben egyedül nevelte kislányát. Bár csúcsvezetői pozíciójára büszke volt, egyre kevésbé érezte jól magát a bőrében. Végül két baleset nyitotta fel a szemét. Váltott, és nem is akárhogy. Ma a kezével dolgozik, és mérhetetlenül boldog ettől. 

Vajon milyen érzés alig harmincévesen a csúcsra érni? Kormanik Andrea tudja a választ, és nem fél elárulni: emberpróbáló, ki lehet benne égni. Pedig a kezdetek kezdetén hihetetlen lelkesedéssel vetette bele magát a munkába, tehetségének és szorgalmának meg is lett az eredménye. A ma Central Médiacsoport néven ismert, akkori Erasmus Pressnél kezdett dolgozni a ’90-es években, majd lett a Marquard Kiadó lapigazgatója 2000-re. Mégis azt érezte, hogy hiába megtisztelő olyan lapokat vezetni, mint a JOY, a SHAPE, a CKM vagy a Playboy Magazin, neki nem itt lenne a helye.

Harmincévesen a csúcson

­– Alig voltam harmincéves, de hatalmasnak éreztem a szakadékot a magam felé támasztott emberi elvárásaim és aközött, hogy háziasszonya vagyok egy nagyszabású rendezvénynek, ahol a vendégek arról csevegnek, mit érdemes megnézni Balin, vagy éppen melyik méregdrága táskát vegyék meg. Az én értékrendem már akkor is nagyban különbözött ettől ­ – kezd a csúcsvezetői mindennapokról mesélni Andrea, és hozzáteszi, bár mindannyian pénzből élünk, nagyon hiányzott neki az emberség, és egyre jobban zavarta a színjáték, amiben élnie kellett. A média világa ráadásul nagyon összetett és rendkívül stresszes. S bár csak tíz évet töltött benne, ekkor már legalább húsznak érezte, ráadásul egyedül nevelte a lányát, akinek szintén szüksége volt rá.

– Kemény dolog egyedülálló anyaként csúcsvezetői pozíciót betölteni, hiszen ez úgy néz ki, hogy az ember reggel elmegy és este jön haza. A lányom – akinek azóta már született egy húga is – mindig azt mondta, hogy neki nem mennyiségi, hanem minőségi anyukája van ­– magyarázza.

– Való igaz, sokat voltam távol. Volt, hogy az óvó néni, volt, hogy más szülők vitték haza, de ha én becsuktam magam mögött az ajtót, onnantól kezdve csak az övé voltam. Kértem segítséget, és kaptam is. És bár sokan megszóltak érte, ma sem bánom, hogy a takarítást például kiszerveztem. Így a hétvégéink nem kádsikálással, hanem közös élményekkel teltek, és ez nagyon fontos volt mindkettőnk számára – avat be, és elmondja, komolyan foglalkoztatta a váltás kérdése, de nem tudta, hogyan lépjen tovább. Végül az élet döntött helyette.

Balesetek segítettek a döntésben

– Úgy éreztem, hogy ténylegesen is szeretnék tenni valamit az emberekért. Először úgy gondoltam, hogy visszalépek kicsit, nem leszek csúcsvezető, megelégszem a középvezetői szinttel, és mellette építgetem a saját üzletemet. De míg ez elméletben jól működik, tapasztalataim szerint a gyakorlatban megvalósíthatatlan. Az állásinterjúkon végig azt éreztem, hogy a vezetők nem értik, miért akarok visszább lépni, féltek tőle, hogy előbb-utóbb újra az ő pozíciójukra pályázom majd – osztja meg velünk, és elmondja, hisz benne, hogy az élet ugyan hagyja, hogy egy darabig keresgéljük az utunkat, de ha megtaláltuk, és nem lépünk, akkor ő maga léptet az új felé.

– Nekem két autóbaleset adta meg a végső lökést a váltáshoz – mondja. – Az egyik a sajátom volt. Jobb oldalról rohant belém egy másik autó. És mivel én nagyon hiszek abban, hogy a bal oldalunk a női oldal, a jobb pedig a férfi, jelnek vettem a történteket, és megálljt parancsoltam magamnak. A másik autóbaleset a kislányomat érte. A biztonsági öv szorította meg olyan szerencsétlenül, hogy refluxos lett. Ez, ha nem is gyökeresen, de megváltoztatta az életünket. Érzetem, hogy neki nagy szüksége van rám, és bementem a főnökömhöz, hogy könnyített munkát kérjek. Nem kaptam.

Dönthettem, hogy kiszállok, vagy minden megy tovább a régi kerékvágásban. Így szó szerint egyik pillanatról a másikra kellett lépnem. Nem terveztem előre, nem volt hosszú időre elegendő tartalék pénzem, csak az érzés, hogy menni kell. Bátor döntés volt, de azért ijesztő is. Eleinte nem nagyon tudtam, mihez kezdjek, csak azt érzetem, hogy valami egészen mással szeretnék foglalkozni, mint amit eddig csináltam.

A két kezével dolgozik  Fotó: Gőcze-Imrefi Beáta

 

Kezdeni akart valamit az energiáival

– Mióta az eszemet tudom, nekem mindig azt mondták, hogy kezdenem kell valamit az energiáimmal. Amikor megfogalmazódott bennem a váltás gondolata, rögtön a masszázs jutott eszembe. Azt tudtam, hogy ki akarom tanulni a szakmát, de arról fogalmam sem volt, melyik ágát válasszam. Nem akartam egy masszőr lenni a sok közül, és valami olyasmit kerestem, ami illik a holisztikus szemléletemhez, ami egységként kezeli az embert – osztja meg velünk. Amikor rátalált a Ma-Uri masszázsra, azonnal tudta, hogy mindig is ezt kereste.

– Elvégeztem a tanfolyamokat a nemzetközi szintig, és már készültem volna Új-Zélandra, hogy a legmagasabb szintet is meglépjem, de kiderült, hogy várandós vagyok, és mivel a nagyobbik lányom koraszülöttként jött a világra, az orvosom nem javasolta a hosszú repülést, így letettem róla. Kitanultam viszont a kozmetika fortélyait, mert bekapcsolt bennem a marketinges, és rájöttem, hogy muszáj lesz több lábon állnom. Mindeközben egyre inkább úgy éreztem, hogy a helyemen vagyok – mondja. A váltása azért sokakat meglepett.

Sok „barátja” morzsolódott le

– Amikor otthagytam a médiát, már Dunaharasztiban éltem. Az ottani ismerőseim közül sokan nem tudták, hogy mivel foglalkozom, így megmaradtak a jó kapcsolatok. Nem reklámoztam, hogy mi a munkám, mert, ha kiderült, mindig megváltozott az emberek viselkedése. Egyszer elmentem például egy fotós tanfolyamra, ahol egészen addig teljesen normálisan néztek rám, amíg ki nem derült, hogy a Playboy lapigazgatója vagyok. Utána viszont mindenki hátrébb lépett kettőt – kezdi, és elárulja, nagy tanulság volt kiszállni a mókuskerékből.

– Hamar megtudtam, hogy a kollégák közül kivel volt tényleg őszinte a kapcsolatom. Akinek már nem volt érdeke velem barátkozni, nagyon gyorsan eltűnt, de sokan morzsolódtak le akkor is, amikor világossá vált, hogy nem egyszerűen szépségszalont nyitok, hanem én magam fogok dolgozni. Az, hogy nemcsak tulajdonos leszek, hanem a két kezemmel végzem a munkát, sokakat meglepett.

– Aztán jött az első válság, ami miatt rengetegen elvesztették a munkájukat a médiában is, és mivel az én történetem jó példája volt a váltásnak, sokan kerestek fel tanácsért. És, bár más volt a helyzetünk, hiszen én nem kényszerből távoztam, azt el tudtam mondani nekik, hogy az új lehetőségek a komfortzónán kívül várnak ránk – avat be. Hozzáteszi, hogy ugyan ő a nyomtatott sajtóban dolgozott, aminek mára gyakorlatilag leáldozott, mégis mindig azt mondja – Moldova után szabadon –, hogy akit a média szele egyszer megcsapott, az bizonyos értelemben örökre a rabjává válik. Andrea mégsem bánta meg soha, hogy kiszállt, sőt, amikor újra úgy hozta az élet, megint bátran váltott.

Az újabb váltás

– Amikor a kisebbik lányommal is egyedül maradtam, döntenem kellett, hogy tovább vállalkozom, vagy keresek egy biztos állást. Ő kicsi volt még, sokat betegeskedett, így nem tudtam annyi vendéget vállalni, a sárga csekkek viszont megállás nélkül érkeztek – osztja meg velünk.

Ott álltam egyedülálló, kisgyerekes anyukaként, és ki kellett találnom, hogyan fogom a saját és az üzlethelyiségem számláit is egyszerre fizetni, ha közben a kicsire vigyázok. Először azt gondoltam, kell még egy láb, aztán megtalált egy lehetőség. Teljes állást ajánlottak, szakmai vezető lettem egy medical kozmetikával foglalkozó cégnél, így meglett az anyagi biztonság, de az üzletemről le kellett mondanom, mert azt nem tudtam elképzelni, hogy hétvégente is dolgozom, hogy legalább a bérleti díjat kitermeljem – mondja, és azzal zárja: ma is ugyanilyen bátran hozná meg ezt a döntést, hiszen biztosan tudja, mindig van tovább, és ha az ember keményen dolgozik, akkor megteremthetők a szükséges feltételek az újrakezdéshez. Neki legalábbis sikerült.
2018-ban újranyitotta szalonját, és azóta is töretlen lelkesedéssel fogadja a szépülni vágyókat. Kétszer kapott szakmai elismerést „A hónap kozmetikusaként”, idén pedig kozmetikája a „A hónap szalonja lett”.

Mindenkinek jár, hogy nőnek érezze magát

Andrea nemcsak beszél a segítségnyújtásról, de két egyedülálló programot is indított az elmúlt években. Az egyik kemoterápia alatt álló anyáknak segít. 2 éve vállal díjmentesen havi két kúrát számukra. Idén újabb szolgáltatással bővült a díjmentes kezelések köre. – Családi érintettségem kapcsán ismerkedtem meg az endometriózis betegségével, a nagyobbik lányom szenved ettől a szintén alattomos kórtól. Mindeddig fogalmam sem volt róla, mennyire megnehezítheti az életet egy ilyen betegség, most azonban, hogy tudom, úgy döntöttem, az endometriózisban szenvedőknek is segítek, mert elképesztően fontosnak tartom, hogy bármilyen nehéz élethelyzetben nőnek érezhessük magunkat – mondja.

Nyitókép: Rácz-Szabó Csilla

Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.

Tetszett a cikk?

Megosztás:

Ajánlott cikkek:

2024 © NŐI VÁLTÓ - Minden jog fenntartva | Weboldal: Kardos Gergely