Bankosmami: Hogyan lettem vállalkozó?

Sokunkban határozottan élnek a vágyak már gyermekkorunkban arról, hogy mit szeretnénk “felnőttként” dolgozni. Látjuk magunk előtt a célt, és csak ez számít. Suli, képzések, felvételi, és ott van amire vágytál: az álom munka. Juhé! Beleveted magad a forgatagba, tolod teljes lelkesedéssel. Aztán jön valami és minden borul. Legkésőbb akkor, amikor családod lesz, és nem tudsz már napi 10 órákat dolgozni a cégnek. Bankosmami története nem egyedülálló, viszont annál tanulságosabb. HR-eseknek kötelező olvasmány.

Gyerekkorom óta bankban szerettem volna dolgozni, így elég hamar sikerült rövidre zárnunk a pályaválasztási problémát szüleimmel. Akkoriban, zsenge diák éveimben alig 14 évesen, nem tudtam mást, csak amit a tv-ben láttam a bankokról: gyönyörű, impozáns épületeket és a nagyon üzleties, kiskosztümös hölgyeket, öltönyös férfiakat. Honnan is tudhattam volna, hogy mire vállalkozom, tini fejjel…

Az elmúlt 15 évet néhány hazai bank valamelyikében töltöttem, ez idő alatt több tízezer ügyfél engedett be életének legintimebb részleteibe. Nagyon hamar megtanultam az ügyfelekkel való kommunikációt, és alig 20 évesen már befektetéseket, hiteleket, számlákat kezeltem, szóval gyorsan fel kellett nőnöm a feladathoz. Ebből egyenesen következett, hogy most 15 évvel később, elmondhatom magamról, amit sosem szerettem volna: kiégtem.

Így kezdődik a történetem.

Amikor az ember családot alapít, gyermeket hoz a világra, nem is gondol a következményekre, arra, hogy milyen hatással lesz ez a munkájára. Nekem legalábbis nem szólt senki. Annyira elvarázsol ilyenkor a tudat, az a mérhetetlen, életfogytig tartó szerelem, amit a gyermeked iránt érzel, hogy eszedbe sem jut olyanokra gondolni, hogy téged ezért esetleg megvetnek, diszkriminálnak, vagy hátrányos helyzetbe hoznak.

fotó: Storyblocks

A mai viszonyokhoz képest hamar vállaltam kisbabát, alig voltam 25 éves az első gyermekem születésekor, a másodiknál pedig épp, hogy betöltöttem a 30 éves kort. Nincs ebben semmi meglepő, ezt már gyerekként eldöntöttem, hogy így lesz, – és szerencsére össze is jött -, hogy 35 év körül, vagyis most, elkezdhessem építeni a karrierem, utazhassunk és nem utolsó sorban fiatalos szülei legyünk gyerekeinknek. Én már csak ilyen tervező típus vagyok. Nem is volt ezzel problémám egészen addig, amíg nem szerettem volna munkába állni. Ebből a szempontból is szerencsém volt, mert mindkét gyerek születése után, ugyanahhoz a céghez mehettem vissza dolgozni.

Akkor még nem tudtam, hogy visszatérve a bankba ezekkel a mondatokat fogom nap, mint nap hallani: „na akkor sosem leszel itt, mert beteg lesz a gyerek”, vagy „na akkor dolgozhatunk helyetted, mert te is mindig beteg leszel”, „rád nem bízunk komolyabb feladatokat, mert kiszámíthatatlan, hogy mikor vagy itt”, „Na szia, mi munka után beülünk valahová, téged nem is hívunk, biztos rohansz haza a gyerekedhez…” és megannyi megalázó helyzet. Gyakorlatilag büntetésben éreztem magam azért, mert született egy gyermekem.

Amikor az embernek gyermeke születik, anyatigrissé válik: onnantól kezdve bármit képes lenne a gyermekekért megtenni. Azért, hogy neki jó legyen. Így ébredtem én is öntudatra: azt vettem észre, hogy lázadok minden ellen. Egy multinál pedig bőven van indok erre. Ilyen például, ha nem tudod összeegyeztetni a családot a munkáddal, mert este 7-8 körül érsz haza minden nap, ha nem lehet véleményed semmiről, ilyen az értékesítési nyomás, a jutalékok ki nem fizetése, a túlórák… és még sorolhatnám. Nem tudtam feldolgozni azt a tényt, hogy otthon én vagyok a „főnök”, a munkámban pedig csak egy anyuka, aki nem számíthat semmi jóra és örüljek, hogy egyáltalán visszajöhettem dolgozni. Nem értettem akkor sem, és most sem.

Válaszút elé érkeztem: ott álltam két gyerekkel, egy szintén lázadó férjjel, mert egy ideig a férjem is el tudta munka mellett látni a gyerekeket, de érezhető volt, hogy ez a nyomás a házasságunkra is hatással van. A karrierem és a családom között örlődtem. Kettészakadtam fizikailag és mentálisan egyaránt.

Nem értettem, hogy csak azért, mert anya lettem, miért kellene lemondanom a karrierről, az álmaimról, amiért ennyi éven át megdolgoztam. Miért kellene egyenesen szégyellni magam azért, mert anyák napjára, vagy szülői értekezletre kell mennem. A mai napig nem fér a fejembe, hogy hogyan várjuk el a változást ezen a téren a munka világában, ha némán tűrünk, nyelünk, jönnek ki rajtunk sorban a lelki és fizikai betegségek, csak mert úgy érezzük, – illetve azt éreztetik velünk -, hogy nekünk csak ez jutott. Hát nem!

Úgy döntöttem, ahogy minden családanya döntött volna: a gyerekeket és a házasságomat választottam.

Most azt gondolhatjátok, hogy hurrá, vállalkozó lettem, és minden úgy történt, ahogy a mesében. De sajnos nem így történt, sőt a megpróbáltatásaim csak azután kezdődtek, miután felmondtam. Annak ellenére, hogy állítólag munkaerőhiány van, nem fogadtak tárt karokkal. A következő cikkemben részletesen írok az állásinterjúk során tapasztalt negatív diszkriminációkról, amivel az anyukák nap, mint nap találkoznak.

Folytatása következik…

Vélemény, hozzászólás?