Életem első heteit inkubátorban töltöttem, túlesve egy vérátömlesztésen, mivel koraszülöttként jöttem a világra és a súlyom a 2 kg-ot sem érte el. Anyukám nagyon félt attól, hogy szellemileg visszamaradok majd a fejlődésben, ezért rengeteget olvasott nekem. Ennek hatására már kisgyerekként úgy megszerettem a könyveket, hogy állandóan könyvvel a kezemben szaladgáltam. Ez a mellékesnek tűnő információ az én életemben azért nem mellékes, mert hiszem azt, hogy ennek is szerepe volt abban, hogy olyan felnőtté váltam, akinek a verbális önkifejezés nem okoz gondot, és aki képes gyorsan átlátni az összefüggéseket, kibogozni a szálakat.
Emellett a művészet is már gyermekkoromtól jelen volt az életemben. Ügyesen rajzoltam, és onnantól kezdve, hogy 5 évesen sikerült megszólaltatnom a The Beatles együttes Yesterday című számát a zongorán, a gimnáziumig nem volt megállás a billentyűkkel. A művészi vénám a gimnáziumi évek alatt az írásban teljesedett ki.
A kreatív jellegű tervező munka a pályaválasztáskor is felmerült bennem, vonzott ugyanis a reklámtervezés – amikor láttam a Társasjáték című sorozat Havas Lénáját, nyugtáztam, hogy ilyesmi lehetett volna az életem, ha ezen az úton indulok el.
Végül azonban a klasszikusabb jogi pályát választottam, ami a logikai és retorikai készségek kiaknázásának lehetősége miatt tökéletesnek tűnt. A reklámoktól azonban jogászként sem távolodtam el, mivel a jogi megfelelőségüket vizsgáltam 4 évig.
Az asztalomra kerülő reklámkampányok révén nagyon sok vizuális inger ért, így a tervezés iránti érdeklődésem az évek alatt nemcsak hogy fennmaradt, hanem fel is élénkült. S a gyengébb minőségű honlapok jogi vizsgálatakor visszatérő érzés volt számomra, hogy bárcsak meglenne a tudásom a feljavításukhoz.
A pályaválasztásom jónak bizonyult abból a szempontból, hogy ki tudtam aknázni retorikai és logikai készségeimet. A jogi egyetemet köztársasági ösztöndíjasként, summa cum laude minősítéssel végeztem el, a szakterületemen rövid idő után otthonosan mozogtam, konferenciákon adhattam elő és egy pályakezdő kolléga szakmai mentora lettem.
A választásom ugyanakkor ahhoz is vezetett, hogy a kreatív, alkotó énemnek a munkában alig jutott szerep. Az ebből adódó feszültség sokáig csak észrevétlenül lappangott bennem, egy ponton túl azonban egyre többször kerültem egyfajta mentálisan kimerült, fásult állapotba. Amikor viszont teret kaptam a kreativitásra – pl. kedvem szerint alakíthattam ki a konferencia előadásom tartalmát és vizuális elemeit –, akkor szinte szárnyaltam. Mivel azonban az ilyen jellegű tevékenység a munkámnak csak elhanyagolható részét tette ki, a felszín alatt a feszültség egyre csak nőtt.
Az általam korábban vágyott, kötött irodai munka is veszített a varázsából. Az iroda ablakából sokszor pillantottam vágyakozva a szemközti kávézó teraszára, ahol pólós-farmeres emberek a laptopjukon dolgoztak, és szerettem azt gondolni, hogy egy olyan munkahelyre térnek vissza, ahol nyugiszoba és talán még irodai kutya is várja őket.
Ilyen előzmények után elemi erővel tört rám az érzés 2018 nyarán, hogy váltanom kell a jogi pályán belül.
Nem 1 hónap múlva, nem 1 év múlva, hanem azon nyomban. Konkrét tervem még nem volt, hogy merre tovább, de tudtam, hogy a tudásomnak van akkora értéke a piacon, hogy gyorsan találok majd munkát. Ekkor még azt hittem, hogy rövid pihenő után egy nagyvállalat jogi osztályán kötök majd ki, de másként alakult a történetem.
A felmondási időm 2 hónap volt. Ez a hosszú idő arra is késztetett, hogy revíziót tartsak a mentális jóllétemet és azt illetően, hogy milyen irányba haladok. Ekkor vettem a bátorságot ahhoz, hogy a lehető legőszintébb legyek önmagammal. Ez annak a kimondásához vezetett, hogy az elkövetkező 30-40 évben hatalmas energiát kell majd abba fektetnem, hogy meggyőzzem magam arról, hogy a jogi pályán maradva a személyiségemhez és igényeimhez leginkább passzoló úton járok.
Az alkotó jellegű tevékenység hiányából fakadó feszültséget ugyanis folyamatos kontroll alatt kell majd tartanom, önmagam Pelikán elvtársaként azt szajkózva, hogy a munka világa már csak ilyen, nem lehet habostorta. Az utóbbira azonban a mindennapok rá fognak cáfolni, a programozó férjemet látva ugyanis újra és újra azzal szembesülök majd, hogy a munkában – még ha az nem is habostorta – márpedig meg lehet tapasztalni a boldog belefeledkezés energizáló élményét.
Tudtam azt is, hogy létezik egy terület, amelyben az elemző, analitikus énem mellett az alkotó énem is szerephez juthatna, és amely passzolna a korábbi érdeklődésemhez is. Ez a terület a digitális terméktervezés (UX/UI design).
Vettem hát egy nagy levegőt, és a felmondásomat követően belevágtam a terület alapjainak az elsajátításába. Előbb egy webdesigner, majd egy user interface designer képzést végeztem el, melyek mellett autodidakta módon is tanultam nyolc hónapon át, átlagosan napi 10 órában.
Ez a tanulási folyamat egyrészt tele volt kihívásokkal, mivel a képzéseken olyanokkal kellett tartanom a tempót, akiknek már volt kisebb vagy nagyobb rálátásuk a területre (pl. grafikus, fejlesztő). Ugyanakkor olyan rejtett erőforrásokat szabadított fel bennem és az örömteli tanulásnak olyasfajta élményét mutatta meg, amiben korábban nem volt részem. Az már a képzések alatt is látszott, hogy a jogi tudásom ebbe a területbe becsatornázható lesz, amit az oktatóim is megerősítettek. Időközben pedig egyre több olyan designerről lett tudomásom, aki szintén jogász végzettségű. A jogi tudásomat szeretném a jövőben is szinten tartani, ezért nyomon követem a Versenyhivatali döntéseket.
Annak az elmesélése nem férne bele egy ekkora írásba, hogy milyen belső vívódásokon és dilemmákon át vezetett az út az új területbe való fejesugrásig. Ezért inkább azt osztanám meg, hogy mikor éltem meg a legnagyobb mélypontot, és hogy mi segített abban, hogy a nehézségek ellenére se adjam fel.
Ami az előbbit illeti, három hónap után jött el. Ekkorra már látszott, hogy bár jó az irány, nagyon sok mindent kell még megtanulnom, aminek azonban egyszerűen nem látszik a vége. Ez a helyzet még annak ellenére is rettenetesen kétségbe ejtetett, hogy a jogi egyetemen hatalmas mennyiségeket kellett memorizálnom. Mindezt tetézte, hogy a korlátlan mennyiségű forrás közül nagyon nehéz volt kiválasztani, hogy miből érdemes tanulni. Emiatt annál a bizonyos mélypontnál azt éreztem, hogy talán vissza kéne fordulni, mert ez a sztori még a lelkesedésem ellenére is egy lehetetlen küldetés.
S hogy mi segített abban, hogy a „Ki csinál ilyet summa cum laude diplomával a kezében …” és a „Honnan tudod, hogy ez majd jobb lesz neked …” típusú visszajelzések ellenére se adjam fel?
Egyrészt volt mellettem egy maximálisan támogató társ, és olyan emberek a környezetemben, akiktől éppen akkor kaptam egy-egy biztató szót, amikor arra a legnagyobb szükségem volt. Másrészt ott volt a hitem, ami adott egyfajta lelki nyugalmat azt illetően, hogy bárhogy is alakul majd, az Isten terve szerint lesz.
Miután idén júniusban meglett az „első” – és nem mellesleg kutyás – munkahelyem az új területen, elmentem a templomba, leültem arra a helyre, ahol korábban minden héten kértem a jóisten támogatását, és elsírtam magam, mert azt éreztem, hogy a tenyerén vagyok. Hiszen egy olyan dolog történt meg velem, ami hónapokkal korábban még lehetetlennek tűnt.
Sliz-Veres Enikő
fotó: a szerző saját képei
