Barion Pixel Skip to content

A lányregényekben nem azt olvastam, hogy a csajok kamionoznak

A kamionozás tipikus férfiszakma, mégis egyre több nő ül volán mögé. Közéjük tartozik Szirmai Vera is, aki negyven fölött váltott karriert, és költözött be férje mellé a sofőrfülkébe. Póth Attila írása. 

Vera nagy mosollyal és ajándékokkal érkezik a találkozónkra – 14 éve nem láttuk egymást.  A 2000-es évek elején dolgoztunk együtt egy kereskedelmi rádiónál. Recepciósként, asszisztensként mindenkihez volt egy jó szava. Mosolygós, jókedvű nő, akinek persze voltak gondjai. Néha a lányai miatt aggódott, de hát ez a szülőség velejárója. 2005-ben aztán egyszercsak kilépett. Annyit mondott: családi okok miatt hagyja ott a munkáját.

A közelmúltban aztán újra egymásba botlottunk a neten. Feltűnt, hogy a közösségi oldalán gyakran oszt meg fotókat Nyugat-Európáról: úti képeket. Rá is kérdeztem!

– Verocs, te néha a férjeddel mész, amikor fuvarozik? – Nem. Mi együtt kamionozunk – jött a válasz. – Mármint, te is vezetsz egy olyan monstrumot? – szaladt ki belőlem a kérdés. – Persze!– mondta, mintha csak arról kérdeztem volna, hogy látta-e az új könyvek friss toplistáját.

Út a mélybe: anyagi és érzelmi csőd

– 2005-ben azért hagytam ott a rádiót, mert a beteg szüleimet kellett ápolnom – kezdi Vera a történetét. – A testvéreim olyan élethelyzetben voltak, hogy nem tudták ezt vállalni – folytatja. Nem volt könnyű döntés – két gyereket nevelni, az idős és egyre betegebb szülőket ellátni. – Nem tudtam elképzelni, hogy otthonba adjam őket. Képtelen lettem volna rá – avat be.

Rengeteg energiáját emésztette fel ez a vállalás. A gyereknevelés, a szülők, a kamionozó férj, akit csak pár hetente látott a család, önmagában sem teremtett könnyű helyzetet, de az egyre sűrűsödő gondok – a beütő gazdasági válság – csak tovább rontották az addig sem rózsás állapotot. Az adósságok halmozódtak, gyűltek a befizetetlen szálmák. A szülők állapota egyre rosszabbodott. – Ebből semmit sem mondtam el a férjemnek. Alig találkoztunk. Nem akartam az itthoni gondokkal nyomasztani, amikor több mint ezer kilométerre tőlünk gürcöl értünk. Nem akartam, hogy emiatt idegeskedjen – osztja meg. 

Aztán a családból több rokont is elvesztetett. Újabb teher, újabb gond. – Anyunak Alzheimer-kórja volt. Próbáltam rá fölkészülni. De erre nem lehet. Borzalmas látni, átélni azt, ahogy az anyád napról napra leépül, ahogy elillan a személyisége annak az embernek, aki felnevelt, akit szeretsz. És nem tehetsz semmit. Nem tudsz leereszteni, mert rettegsz, hogyha egy percig nem figyelsz oda, valahogy kimegy az utcára, és elkóborol. És borzalmas azt is átélni, hogy a saját anyád nem ismer meg, nem tudja ki vagy, nem érti, hol van, miért, ki azok az emberek, akikkel egy fedél alatt él – részletezi.  Előbb édesapját, majd édesanyját is elvesztette. Vera nem tudta feldolgozni a gyászt, hiszen pár év leforgása alatt sok szerettét vesztette el. 

Egyre rosszabbul érezte magát, egyre nehezebb volt ellátnia a napi feladatokat, amit csak tetézett, hogy amikor a férje szembesült az adósság halommal, az éveken át titokban tartott nehézségekkel, a házasságuk is majdnem összeomlott. – Meg voltam győződve arról, hogy ez lesz a vége kettőnk kapcsolatának – emlékszik vissza a legnehezebb napokra Vera. Tisztában volt vele, hogy valamin változtatni kell, ez nem mehet így tovább, így szakemberhez fordult. Ahogy a gyászt, a rokonok, a szülők elvesztését sikerült feldolgozni, a házasságuk is lassan helyrebillent. – A kapocs köztünk sokkal erősebb volt, mint azt gondoltuk – mondja. 

Háztartás helyett soktonnás monstrumot vezetni

A kapcsolatuk helyreállt, az anyagi helyzetük azonban nem – az továbbra is katasztrofális volt. – Peti, a férjem, ekkor mondta, hogy talán jó lenne, ha én is kamionozni kezdenék – emlékszik vissza Vera.

Férje már évek óta járta Európát. – A cégnél voltak házaspárok, akik együtt dolgoztak. Én eléggé berzenkedtem ettől – avat be, és hozzáteszi, nem véletlen hogy a nehézségek ellenére is együtt maradtak: Péter tudta, hogyan kell meggyőznie a feleségét. – Papíron, feketén-fehéren levezette nekem, hogy ő most mennyit keres, mennyi az adósságunk, hány évig tart azt így visszafizetni. És azt is, hogy mindez hogyan mutat, ha én is volán mögé ülök. Ez döntött végül – mutat rá.

 Vera úgy gondolta: mielőtt belevág a szükséges papírok, és a jogosítvány beszerzésébe, jobb megnézni, hogyan működik a házasságuk, ha össze vannak zárva egy kamion vezetőfülkéjében. – Évekig ritkán találkoztunk a munkája miatt. Most meg hirtelen nullahuszonnégyben együtt kell lennünk – magyarázza, miért érezte fontosnak  a tesztidőszakot. A próba végül prímán sikerült, így hát belevágott.

Amikor a pasik csak néznek, és azt hiszik eltévedtél

A pályamódosítás sosem könnyű. De 40-en túl talán még nehezebb, mint fiatalon. Vera kedvét azonban semmi sem vehette el, miután elhatározta, megszerzi a kamionos jogosítványt.  – Amikor először bementem az oktatásra, a pasik csak néztek. Legjobb esetben is csak 1 -2 nő volt az órán – eleveníti fel a kezdeteket.

Úgy érezte: nőként igazán oda kell tennie magát, jól kell teljesítenie. – Nem bőghettem le annyi pasi előtt. Így hát tanultam. A teszteket majdnem mind 100 százalékra teljesítettem – büszkélkedik az eredményeivel.

– A vizsgákról általában elsőként jöttem ki. A férfiak még bent küzdöttek. De, hát ők úgy vannak vele: vezetek, mindent tudok úgyis – nevet Vera. A legtöbb csodálkozó tekintetet az idősebb férfiaktól kapja. A fiatalabbaknak legfeljebb kicsit feljebb szalad a szemöldökük.

– Az idősebbek néha be is szóltak, hogy mi a fenét keresek én az oktatáson. Aztán volt, aki a férjemen sajnálkozott, hogy biztos én akarok rátelepedni, én rágtam a fülét, hogy kamionozzunk együtt. Közben meg pont fordítva volt – emlékszik vissza Vera.

Egy év alatt meglettek a papírok, vizsgák, így munkába állhatott a férjével. Az első fuvarra nagyon jól emlékszik. – Az első napomon vizsgáztatni kellett vinni a kamiont, majd cserepeket fuvaroztunk Németországba. Megszeppent kislányként néztem végig a rakodást – avat be.

Szerencsére a legmodernebb kamionokkal róják az utakat. – Az elején olyan erővel szorítottam a kormányt, hogy ínhüvelygyulladásom lett, de a rutin meghozta a kellő lazaságot – meséli. Azt mondja: egyedül, nőként biztos nem merne belevágni ebbe. – Amikor a férjem évekig egyedül kamionozott, volt, hogy életveszélyesen megfenyegették. 

Guruló garzon

A kamionozáshoz hatalmas tapasztalat szükséges. Tudni kell, hol lehet jót enni, hol van biztonságos parkoló, vagy hol lehet ingyen zuhanyozni. Ezt a sofőrök maguk tapasztalják ki. – A férjem szerencsére nagy rutint szerzett már ebben. Vannak kedvenc helyeink egy-egy útvonalon.

Vera azt mondja: jól kiegészítik egymást, mindketten másban jók. A férje felügyeli a berakodást, Vera pedig az adminisztrációt viszi. 

A házaspár több hetet tölt együtt a kamionban. Váltásban vezetnek. – Ez a mi négy négyzetméteres guruló garzonunk: nappali, háló és olykor konyha is – mondja. Stresszes a munka, hiszen forgalmi helyzeteket kell megoldaniuk, időre oda kell érniük, és azért a tizentonnás monstrumokkal sem annyira egyszerű manőverezni. A feszültségnek pedig valahol ki kell jönnie. – Néha összepattanunk teljesen triviális, nevetséges dolgokon – derül ki. De az összezördülés nem tart sokáig.

Úgy érzi: nagyon jó, hogy együtt dolgoznak, mert így a felelősséget és a terheket is jól el tudják osztani. Könnyebb megbirkózni a váratlan feladatokkal. Például, ha olyan címre mennek, amely nincs is a térképen. – Hollandiában jártunk így. Az ipari park még épült, nekünk egy spanyol ruhamárka termékeit kellett leadnunk. Úgy jutottunk célba, hogy mondtam a férjemnek: kövesse a spanyol rendszámtáblás kocsikat, valószínűleg oda mennek, ahova nekünk is kell – meséli. Az ötlet pedig bejött, hamarosan kipakolták a kamiont.

Asszony a kamion volánjánál: döbbenet és taps

Ha megállnak egy parkolóban, és Vera száll ki a sofőrülésből, legtöbbször döbbent arcokat lát. Van, hogy a sofőrök egymást bökdösik, hogy nézd már! – Leginkább a kelet-európaiak ámulnak el rajtam. Nyugaton már egyre több a női sofőr, Európa keleti felén mutatóban, ha akad egy-egy. De nyugaton amúgy is elfogadóbbak és nyitottabbak az emberek – összegzi tapasztalatait. Volt, hogy vendégmunkásokat szállító kisbusz utasai bámulták Verát az autópályán tátott szájjal, ahogy a hatalmas kamiont vezette. – Ha ilyen van, rájuk mosolygok és integetek nekik – mosolyog az asszony.

A legkedvesebb története egy német autópályán esett meg. Dugóban araszoltak. Egy nyugdíjasokat szállító busz mellé kerültek. Főleg idős nénik voltak az utasok, akik hatalmas mosollyal fedezték föl, hogy a mellettük álló kamiont bizony egy nő vezeti. Futótűzként terjedt a hír a buszon, össze is gyűltek az ablaknál.

– Leolvastam a szájukról, hogy azt mondják: gratulálunk. Majd megtapsoltak! Annyira jól esett. Megköszöntem nekik, és integettünk egymásnak.

Azt mondja: a 40-en túl elsajátított munkája önbizalmat adott neki, segített felállni a padlóról. Megbecsülik a munkahelyén. Azért még hozzáteszi mosolyogva, gyerekkorában nem azt olvasta a lányregényekben, hogy a csajok kamionoznak.  

Anyagi biztonság – sok lemondással

Vera büszke magára, magukra, hogy pár év alatt mennyi mindent elértek. Letudták az adósságokat, közben felújították a házukat, két lányuk egyetemi tanulmányait is finanszírozzák. – Édesapám mindig azt mondta nekem, a tanulás a legfontosabb, hiszen a tudásod nem veheti el senki  – ad ízelítőt a családi mottóból a kamionos anya.

Régebben is minden, az iskolához, tanuláshoz szükséges dolgot, tanulmányi kirándulást igyekeztek biztosítani a lányoknak – igaz, akkor nekik, szülőknek sok mindenről le kellett mondaniuk. – Ha az volt a kérdés, hogy párizsi iskolai kirándulásra vagy családi nyaralásra gyűjtsünk, akkor egyértelmű volt, hogy a gyerek az osztállyal ment – mondja. Amióta ketten keresnek, ilyen gond nincs. Jut pihenésre is. – Ezt magyarországi munkából nem tudnánk megengedni magunknak.

Azért árnyoldalai is vannak a kamionozásnak. – Nagyon sokat vagyunk távol a családtól, barátoktól. Ha kicsik lennének a gyerekeink, nem vállaltam volna be. Mindketten egyetemisták, így mindig egyeztetjük, hogy mi mikor tudunk hazajönni. Olyankor összegyűlik a család, és persze a barátokra is kell idő.

Évente kétszer-háromszor mehetnek hosszabb, azaz 1 hetes szabadságra. Ilyenkor a feltöltődésé a főszerep.

– A férjem azt mondja a kamionozásról, hogy anyagilag fogva tart, nem ereszt. Hiszen hozzászoksz egy életszínvonalhoz, és aztán rájössz, hogy idehaza esélyed sincs olyan munkára, amelyből fedezni tudnád mindezt.

Nem tudja, meddig kamionoznak még. Céljaik vannak, amelyeket el akarnak érni: befejezni a ház teljes felújítását, és a legfontosabb: összeszedni annyi tartalékot, hogy nyugodt nyugdíjaséveik lehessenek.

– Gondoskodni akarok a jövőnkről. Hogy ne legyünk senkire rászorulva. Hogy szép legyen az öregkorunk – mondja. 

Ami megy a kamionnal, a családi kocsival nem mindig

Vera – bár nehéz, amibe a férjével belevágtak – szeret kamionozni. Amerre járnak, mindenhonnan hoznak valami finomságot. Egy hűtőt is beszereztek, hogy meg ne romoljanak a francia sajtok, az olasz szalámik, vagy meg ne olvadjanak a svájci csokik. Magabiztosan vezet, manőverezik a hatalmas járművekkel. – Fejben kell összerakni, hogy hogyan tudok úgy befordulni az utcába, vagy betolatni egy raktárhoz, hogy le ne taroljak valakit vagy valamit.

Vera képzi is magát. Meg szeretné szerezni az engedélyt, hogy veszélyes rakományokat is fuvarozhasson. A férjének már van ilyen papírja. És bár a többtonnás kamionokat vígan elirányítja, a autóvezetéssel azért van, hogy meggyűlik a baja. – A lányaim jókat szoktak kacagni rajtam, amikor a kocsinkkal nem tudok rendesen beparkolni. A kamionnal egyből beállok, de a fránya autó bizony van, hogy kifog rajtam – fejezi be. 

Tetszett a cikk?

Megosztás:

Ajánlott cikkek:

2024 © NŐI VÁLTÓ - Minden jog fenntartva | Weboldal: Kardos Gergely