Tízéves korom körülről van az első olyan emlékem, hogy valaki azt kérdezi: „És mi leszel, ha nagy leszel?” Emlékszem, hogy összezavarodom, valószínűleg ennél arra is jobban tudtam volna válaszolni, hogy hogyan kell autót vezetni. Honnan tudhatnám tízévesen?! És honnan tudhatom bármikor később?
Még mindig nem tudom, mi leszek, ha nagy leszek. Azt tudom, hogy e pillanatban pszichológus vagyok, írtam egy könyvet és korábban újságot is, szerkesztettem tévéműsorokat és sorolhatnám még a legtöbbször hőn szeretett munkáimat.
Az, hogy elvégeztem az egyetemet anno, nem tett pszichológussá. Nem a képzés miatt, hanem mert csupán attól, hogy bemászom egy dobozba, még nem válok vele eggyé. Azután lettem minden porcikámmal pszichológus, miután megírtam a könyvemet. Az írás folyamata alatt megtaláltam a saját hangomat, tehát testreszabtam a pszichológusdobozt. Nem vagyok különlegesebb, mint bárki, mindannyian formálgatjuk a dobozokat, egyikünk sem csinálja pont ugyanúgy, mint a többiek.
Tehát mondhatom, pályaelhagyó voltam, mikor főállásban pszichológusként kezdtem dolgozni, még ha ehhez is szereztem legkorábban képesítést.
Pályát elhagyni, új pályára állni, váltani kegyetlen nehéz lelkileg. Facsarta a gyomrom rendszeresen, hogy nem vagyok elég, hogy nem vagyok elég jó, hogy a kollégáim ezerszer többet tudnak. Miért vesztegettem el az időt más munkákkal, ahelyett, hogy például folyamatosan továbbképződtem volna? Miért engedtem, hogy elteljen ennyi év más utakon járkálással?! Ezek és hasonló belső hangok gyöngítettek, miközben valahol mélyen éreztem, hogy de, igenis elég vagyok és elég jó is. Tudtam, hogy a kerülőútjaim segítettek ahhoz, hogy közelebb érjek a pszichológus-énemhez, de a gyomrom-szívem mélyén is hinni ebben nem volt egyszerű.
Például az átállási szakaszban visszautasítani olyan, mondjuk szerkesztői munkát, amiben biztos voltam, hogy jó lennék, olyanért, ahol a bizonytalanság rángatta alattam a talajt – hát, ez csak távolról tűnik fölemelően bátornak, akkor és ott mardostak a kétségeim. Utólag persze ez volt a jó döntés, kitartani az érzeteim mellett, de ott a pillanatban nincs utólag.
Milyen szép a magyar nyelv, hogy azt a munkát, ami minden porcikámat tölti is, úgy nevezi, hivatás. Valami hívott, a gyomrom és a szívem mindig érezte, hogy mikor kell váltanom és merre kell mennem. A hívás szívó ereje legtöbbször elég volt, hogy elinduljak, még ha bizonytalankodva is. Mikor épp jól voltam, hangos volt a belsőm bizonyossága, de sokszor lazán túlordibálta a félelem, ahogy leszóltak és gyöngítettek a lekicsinylő gondolataim is.
Az egyik magamat erősítő eszközöm az volt, hogy sokat, sokat és még többet legyek olyan élményekben, amikor a közepem egyensúlyát érzem. A lelki segítségadás állapotában éreztem: otthon vagyok. Még ha kicsit csinosítgatni is szeretném az otthont.
Adottság, adomány, adás – nemcsak magyarul, angolul (gift) is összefüggnek ezek a szavak, bár nem értek hozzá, de föltételezem, hogy nem véletlenül. Valamivel jöttem e világra, valahogy össze voltam téve már akkor is, mikor az első levegőmet beszívtam. És az adottságom az, amit a legkönnyedebben tudok adni, átadni másoknak, gazdagítani a világot azzal, hogy megtaláltam a helyem, hogy beillesztettem magam ebbe a világnak nevezett nagy puzzle-ba.
„Előbb legyen egy rendes munkád, aztán zenélgethetsz/rajzolgathatsz/színészkedhetsz/segíthetsz másokon kedvedre” – hányszor hallom a munkám során, hogy a hivatásunk keresésére valami hasonló rakódik fölmenőink, tanáraink által. Talán ezért is van, hogy sokan nehezen kérünk pénzt azért, ami számunkra a legegyszerűbb – élvezzük, tehát csináljuk akár ingyen is! Így válik el a munkánk és a hivatásunk, tehát kezdünk el nem abból élni, ami könnyen megy. Ami jelenti azt is, hogy nem rakjuk minden erőnket abba, amire hivatottak vagyunk, tehát nem azt erősítjük meg magunkban.
Merthogy a hivatáskereső izmomnak is kell erősödni. Sokszor lassú, kitartó munka, mire meglelem az utam, legalábbis a legtöbbünknek nem egyértelmű, mire is születtünk. Ritkán olyan, mint egy útelágazás, hogy dönteni kell, jobbra-e vagy balra, hanem inkább mintha mennék egy ködös vidéken egy-két lépésnyit látva előre. Indulok erre, aztán arra, próbálgatom magam, mert attól még, hogy érzem a térben a hívást, az oda vezető út nem egyértelműen kijelölt.
Odavagyok a hivatásomért és boldog vagyok, hogy abból is élek, de ez nem jelenti, hogy itt a vége, megérkeztem. Jelenleg is keresem, csiszolgatom, reszelgetem, pontosan miért is születtem erre a világra.
Sokat figyelgetem a gyomromat és a szívemet, hogy mik azok, amik hívnak. Nem másik szakmát keresek, hanem hiteles embereket, zenéket, videókat, táncokat, szövegeket – nekem fontos útjelzőket.
Sokan spirituális blabla kategóriába teszik azt, hogy „mi hív”, miközben pár ezer évvel ezelőtt az érzeteinknél nem volt földhözragadtabb és fontosabb eszközünk, hiszen azok árulták el nekünk, hogy hogyan éljünk túl és hogyan virágozzunk. Aki megsejtette, hogy merre van víz, nem halt szomjan, aki megérezte, hogy farkasfalka vagy vihar közeledik, megmenekült a családjával együtt.
„Nem tudom, csak érzem.” Ez az a mondat, amit igyekszem átformálni arra, hogy „Nem érzem, csak tudom.” Hogy a lekicsinylő „csak” ne mindig az érzeteim, hanem néha a tudásom mellé álljon. Sokszor teszem föl magamnak a kérdést, hogy mi az, amit már érzek, de még nem tudok? Ha homályos is még a hogyan, mi a belső sugallatom, merre induljak? Ha hagyok időt és csöndet, hogy meghalljam a válaszaimat, tisztul a köd, beláthatóbb az út, könnyedebb a járás.
Herner Dorka pszichológus, a Gyerekes gondolatok c. könyv szerzője, további írásai a Lélekápoló blogon olvashatóak.
