Mayerné Répási Adrienn blogger harmadik gyermeke születése után kezdett el rendszeresen írni. Végül vett egy nagy levegőt, és váltott. Kiszállt a családi cégből, hogy felépítse álmai vállalkozását. Most, a járvány árnyékában ő sem szárnyal, de pozitívan áll a jövőhöz, és nem bán semmit. Mayerné Répási Adrienn írása.
Önmagunkról írni a legnehezebb a világon. Tényszerűen megállapítom. Hiába a rengeteg szövegírás, blog- és magazincikk, hiába lételemem az írás, már több napja ülök a virtuális papírlap üressége előtt, és nem tudom, mi kerüljön rá. Bárki másnak könnyedén, rövid idő alatt megírom az élete történetét, a bemutatkozását vagy blogcikkét egy termékéről, de nem okoz gondot egy recenzió sem, csak magamról ne kelljen semmit papírra vetni.
Álommunka vagy „biztos állás”?
Kicsit több mint egy évvel ezelőtt elétek tártam a nagy dilemmám, hogy visszamenjek-e a biztos állásomba, férjemhez a vállalkozásunkba, vagy hallgassak a szívem hívó szavára, és próbáljam a magam útját járni, építgessem az épp induló, apró szövegírással, blogírással foglalkozó vállalkozásom. Mindkettő teljes embert kíván, fél szívvel, odafigyeléssel, a másik munkára gondolva, nem lehet végezni. Ráadásul a kettő egyszerre nem egyeztethető össze a családdal, háztartással. Valaki vagy valami hátrányba került volna, megdöntve az ideális egyensúlyt. Akkor ez nagy dilemma volt számomra.
A döntést nekem kellett meghoznom, de nem teljesen egyedül. Férjjel közösen próbáltuk meghatározni, mi lenne a lehető legjobb a családunknak, ami elfogadható mindkettőnknek, és aminek következtében a három csemeténk sem szenved majd semmiben hiányt, sem időben, sem odafigyelésben, sem anyagiakban. Abban maradtunk a Női váltóval, hogy megírom nektek, mi lett a történet vége, hátha nektek is ad egy lökést, újabb lendületet, felismerést vagy megnyugvást.
Hosszas tanakodás, számolgatás, fejtörés után közösen úgy döntöttünk, hogy nekem, és ezzel az anyaságomnak is közvetve az a legoptimálisabb, ha egy kicsit szabadon szárnyalhatok, ha azt tehetem, amit a legjobban szeretnék.
A rengeteg szülői lemondás után (mint például az át nem aludt éjszakák), nem nézve a fix munka előnyeit, megpróbálkozom egy biztonságos, kivitelezhető szabadúszó munkakörrel, mert úgy érzem, abban ki tudok teljesedni.
Megnézem, meddig jutok. Pár hónap után úgyis kiderül, ha nem megy, ha nem fenntartható, vagy épp nem olyan, amilyen álmaimban volt. Ha így történik, még mindig meglesz a korábbi munkám, várni fog rám, ha visszatérnék hozzá.
Nem mondom, hogy egyszerű volt elszánni magam erre a döntésre, hiszen minden szülő a biztonságra vágyik, arra, hogy a gyerekeinek mindent megadhasson. És a szabadúszó lét nem az a fajta munka, ahol jó előre tudhatom, mikor mennyi bevételem lesz, meddig tart, és a munkám ki lesz-e fizetve minden alkalommal. Nagy kilépés ez a megszokott kis biztonságos komfortzónámból. Szerencsés vagyok, hiszen a férjem támogatott az elképzeléseim megvalósításában, pedig pontosan tudja, milyen nehéz egy vállalkozónak, mennyi buktatót és nehézséget rejthet, hiszen ő maga is az már évek óta. De azt is érzi, nekem ez mennyire fontos és látja, ténylegesen szárnyakat ad, akár a mindennapokban is.
Kérdés kérdés hátán
Nem ment zökkenőmentesen a váltás, rengeteg kérdőjel volt bennem. Vajon elég jó vagyok? Lesz munkám? Elégedett a megrendelő? Pont azt írtam, amit szeretett volna? Eltaláltam a stílusát? Visszajáró megrendelő lesz? Ajánlani fog másnak is? Elegendő embert tart a képernyő előtt az írásom? Ki fog fizetni az ügyfél (sajnos az ellenkezőjére is volt precedens)? Elég lesz a bevételem? A következő hónap mit tartogat a számomra?
Bizony rengeteg dolgot tanított ez a rövid idő is. Első körben az önbizalmamat kellett növelni. Mernem kellett kiállni magamért, jelentkezni különböző munkákra, figyelni a lehetőségeket, reklámozni a munkámat (nem ment könnyen). Megtanultam a saját káromon, hogy nem szabad mindent bármi áron elvállalni, még így sem, hogy kezdő vállalkozó vagyok és fontos a bevétel.
Az árazás volt a másik mumusom. Igaz, még most is az. El kell találni az arany középutat és úgy beárazni az értékét az írásaimnak, hogy megérje nekem is és annak is, aki szeretné a cikkeim. Le kellett szoknom az állandó utókövetésről is egy idő után, mikor egyre több munkát vállaltam. Az elején úgy éreztem, mindig figyelnem kell minden szövegem útját, sorsát. Kikerült-e, milyen a visszhangja, mit szólnak hozzá, mennyien olvastak?
A másik az időbeosztás volt, ami nagy fejtörést okozott. Szabadúszóként, otthonról dolgozva roppant csábító, hogy csak betegyek egy mosást meg felporszívózzak. Aztán azt veszem észre, hogy elment az időm, a munka nincs kész, a határidő a nyakamon, de legalább van tiszta ruhánk, még ha abból megélni nem is lehet. Meg kellett húznom a határokat a munka és magánélet között is. Ezen is dolgozom még, mert gyakran azon kapom magam, hogy este tíz után is mondatokat fogalmazok, azon agyalok, a soraim hogyan lehetnének még ütősebbek.
Imádom csinálni, ezért megéri
Hálás munka, mert szívesen végzem, örömet okoz. Szép lassan épül az ügyfélköröm, a magazinok száma, akik átveszik a cikkeimet. Még nem mondhatom, hogy egy teljes fizetést kitesz, de kecsegtető a kezdet. Ráadásul ezzel a munkával egy másik szenvedélyemnek is hódolhatok, tanulok. A blog- és szövegírásnál mindig tanul az ember, fejlődik, új dolgokat ismer meg.
A felelősség, ami nyomja a lelkem, hatalmas. Tartozom azzal az ügyfélnek, hogy a lehető legjobb, legoptimálisabb szöveget kapja meg. És felelősséggel tartozom a családomnak is, hogy legyen elegendő bevétel. Magamnak pedig azzal, hogy megpróbálom, tanulok, fejlődök, megyek a munka után, írok, teszem a dolgom. De imádom csinálni, ezért megéri!
Sokszor éjszakánként alvás helyett számolgattam, vajon elegendő-e a havi költségekre az, amennyit dolgozom? Ráadásul sosem lehet tudni, mit hoz a holnap. És bizony így is lett. A vírus mindenki számára meglepetést tartogatott. A biztosnak hitt munkák veszélybe kerültek, munkahelyek zártak be, embereket küldtek el.
Megérte, de most nehéz
A jelen helyzetben viszont még mindig úgy érzem, a lehető legjobban döntöttem. Bár jóval kevesebb most a munkám, mint korábban, itthon a három csemetével itthon talán a szabadúszó munkakör az egyetlen járható út most. A délelőttjeim a legnehezebbek, hiszen a munka mellett tanulok a nagylánnyal, a kisebbet fejlesztem a szeptemberi iskolakezdésre, lekötöm az idejét és a legkisebb bölcsi nélkül, be kell, hogy érje az én szerény személyemmel. Szóval időzsonglőrködöm, hogy a munka, tanulás, háztartás és a szórakozás, kikapcsolódás is meglegyen. Közben pedig aggódom a szeretteim és az ismerőseim egészségéért és félek a gazdaság összeomlásától. A megszorítások, nehézségek persze utolértek minket is, hiszen férjem eddig jól működő CNC-s, fémmegmunkáló cége megrendeléseit lemondták vagy eltolták, a korábbi megrendeléseket viszont nem tudják kifizetni.
A cégek leálltak, nem dolgoznak, bezártak. Az én munkám is alaposan megcsappant, hiszen mindenki tartalékol.
Optimistán néztünk a jövőbe, de kezdjük érezni a hatásait a vírusnak, mint ahogy sok ezren, akik munka nélkül maradtak. Megszűnt a védőhálóm, ami piszok nagy felelősséget ruház rám.
Na de nem adom fel. Nem adhatom fel. Három kisgyereket kell eltartani. Látom a lehetőségeit, előnyeit is. Mivel sokan most otthonról kénytelenek dolgozni, talán a szabadúszó lét, és home office megkapja azt a megbecsülést, amit eddig is megérdemelt volna. A családok még szorosabban összezárnak, együtt vannak. És csak így szabad előre nézni. A jót is látva, reménykedve, bízva! Együtt minden menni fog, bármit is mérjen ránk a sors.
