Barion Pixel Skip to content
koraszülés

„Agresszív magzat, engedje el!” – Koraszülés 25 évesen

Hogyan lesz egy tervezett gyerekvállalásból élet-halál harc? Kiben bízhatunk, ha az orvosaink cserbenhagynak? Mikor kell elhinnünk, hogy a kisbabánk életképtelen? Egy fiatal olvasónk osztja meg végigszenvedett várandósságának és drámai szülésének történetét. 

Az én történetem teljesen átlagosan, mondhatni unalmasan indult, végül az egész életem megváltozott.
A férjemmel augusztusban volt álmaink esküvője, elszökve, a tengerparton. Szerettük volna, hogy a nászúton foganjon meg a gyermekünk, akiről előtte évekig beszélgettünk és akire nagyon vártunk már. Tudatos előkészületek előzték meg a gyermekvállalásunkat, vérvétel, nőgyógyászati ellenőrzés, fogorvosi vizit – látszólag teljesen készen álltunk. És ha a nászúton nem is, a harmadik próbálkozással teli ciklusban megfogant a kisbabánk. A lehető legtudatosabban terveztük őt, mégis megijedtünk, amikor sikerült. Egyfelől nagyon örültünk neki, ugyanakkor megrémültünk attól, hogy vajon milyen szülők leszünk.

Rá kell bízni a természetre…

Az élet azonban nem sokáig hagyta ízlelgetni a dolgot, a terhesség hatodik hetében vérezni kezdtem.

Teljesen pánikba estünk, próbáltam hívni az ekkor már gondosan kiválasztott orvosomat, de sajnos nem értem el. Ezért az ügyeletre rohantunk, ahol életemben először hallottam, hogy ezt rá kell bízni a természetre, minden negyedik terhesség vetéléssel végződik, szedjek progeszteront, magnéziumot és ne stresszeljek. A vérzés elállt, a kisbabám erős szívhanggal tudatta, hogy köszöni szépen jól van.

Egészen a 9. hétig nyugodtak is maradhattunk, amikor ez újra megtörtént, és mivel megint nem tudtam elérni a választott orvosomat akkor, amikor szükségem lett volna rá, váltottam.
Az új orvosom megnyugtatott hogy az első trimeszterben gyakori jelenség a terhességi vérzés, fiatal vagyok és egészséges, semmi gond nem lesz. A következő vérzésnél – hétvége lévén – újra az ügyeletre mentem, ahol az ügyeletes orvos közölte, hogy ha ez még sokáig így megy, nem érdemes megtartani ezt a várandósságot. Egyszerűen agresszív magzatnak nevezte a gyermekemet, akit el kell engedjek. Teltek múltak a hetek, minden vizsgálat rendben volt, a vérzés azonban csak napokra múlt el. Az aggodalom végigkísérte a napjaimat és minden egyes mosdóhasználatnál azt vizslattam van-e vér. Örültem, ha épp nem volt és aggódtam ha igen.

„Nem kell mindenkinek gyerek!”

A város több jónevű nőgyógyászát is felkerestem, hátha valaki talál bármi indokot, mi okozza ezeket a vérzéseket, de senki nem tudott semmi megnyugtatót mondani. Valahogy mégis eljutottunk odáig – pedig már többször kiáltották ki beindult vetélésnek a dolgot -, hogy talán nem lesz baj. Ekkorra már teljesen felemésztett minket ez az állapot, egyre gyakrabban és egyre több vér jelentkezett és kezdtem keményedni is. Végül 23 hetes terhesen éreztem, hogy valami nincs rendben, a görcsök jöttek-mentek, de bizonytalan voltam azzal kapcsolatban, hogy ez csak a most beinduló igazi mozgás, a méh növekedése vagy valódi probléma.

Újra ügyeletre mentem – sokadszorra… Itt kezdődött igazán az a hullámvasút, ami fent nem sokat járt az elmúlt hónapokban.

Az ügyeletes doktornő látta, hogy már többször jártam bent ezelőtt. Agresszívan és fájdalmasan vizsgált, és megalázó hangnemben beszélt. Elmondta, látja rajtam, hogy ideges vagyok, és szerinte aki ennyire izgul és ennyire ideges, annak nem kellene gyermeket vállalnia. Úgy fogalmazott: tele van a tévé azzal, hogy mindenkinek kell gyerek, de értsem meg, nekem nem kell! A hasamban ekkorra a 23 hetes kisfiam volt.

Azt is hozzátette, hogy ő is olyan alkat, aki vérezni és görcsölni fog terhesen, hisz mindketten nagyon vékonyak vagyunk. Végül arra jutott, hogy befektet, hozzátéve, hogy csak azért, hogy megtanuljam, nem kell állandóan ide futkosni.

Az esély minimális volt

Így kerültem kórházba 23 hetes terhesen. Bent feküdtem nagyjából két napja, amikor panaszkodtam egy orvosnak, hogy vérzek, és ő emiatt kihívott a vizsgálóba. Korábban 3,6 mm méhnyakhosszom volt, az orvos ekkor 1,5 mm-t mért, belül nyitott méhszájjal. Azt mondta bármikor eljöhet az idő, hogy elvetéljek, vagy húzhatom addig, amíg esélye van a kisfiamnak túlélni… Hozzátette: esélye van, de minimális.

Megkaptam minden ilyenkor szokásos szert, ami az egész testemet megviselte. A vérnyomásom az egekben volt, az arcom lángolt, az antibiotikum a gyomromat is tönkretette. Ekkor már pszichológus is járt hozzám, hiszen teljes elkeseredettségben töltöttem azt a pár napot…  Aztán egy másik orvos újra megvizsgált, majd közölte: „Hát ez el lett mérve, ez a méhnyakhossz 3,6 mm.”
Nem értettem, és miközben örültem, egyszerre rettegtem is, hogy mégis az első verzió az igaz.

Mindeközben pedig sokat keményedtem és folyamatosan véreztem, de próbáltam elhinni, hogy talán ez mégis csak normális, talán én mégis ilyen típus vagyok. Amikor hazaengedtek, nyugtattak, hogy minden rendben van. De nem volt. A kórházban ugyanis leecsetelték a méhszájamat egy szerrel, amitől otthon óriási, alvadt vérdarabok potyogtak belőlem.
Ezért újra sürgősségi ultrahangom volt, ekkor már a magánorvosomnál, akitől kértük mérje meg a méhnyakhosszt, de azt mondta, nyugodjunk meg, ő kézi vizsgálattal érezte, hogy teljesen rendben van a hossza.
Nem bíztunk benne, nem hittük el. Erős görcseim és erős vérzésem volt. 26 hetes voltam.

Egyik infúzió a másik után

Kértem a férjemet, menjünk el a klinikánk volt igazgatójához, aki korábban már látott, és biztosított róla, hogy bármikor szívesen segít, ha kérdésem van. Már alig tudtam a váróban is ülni, olyan erős görcseim voltak. Ő azt mondta: a méhnyak hossza 1,5 centi, valamint a véleménye az, hogy 3,6-ból lehet 1,5, de 1,5-ből nem lehet 3,6… Logikus. Azt javasolta, egyből menjek a klinikára, és maradjak is bent szülésig – erről papírt is adott. Arra kért, tartsunk ki a 34. hétig.

Mikor befeküdtem a kórházba, azzal viccelődött a személyzet, hogy csak azért maradhatok, mert az küldött vissza, aki. Ekkor már az NST gép is erős ismétlődő görcsöket mutatott, egyik visszatartó infúzió a másik után… Ahogy lefolyt, indultak újra a görcsök.

Semmihez sem tudom hasonlítani ezt a fájdalmat – aki szült már, biztos ismeri. Nekem ezek végtelen hosszú napokig ismétlődtek. Olyan sokáig görcsöltem anélkül, hogy moccant volna a 1,5 centis méhnyakhosszom, hogy kezdtem elhinni, amit körülöttem is mondtak, hogy talán nem lesz semmi baj. Naív voltam, már réges-rég baj volt. A vékonyságra, a vesetágulatomra, a törékeny alkatomrfa, az érzékeny személyiségemre, mindenre ráfogták. És hisztisnek tituláltak.

Tisztán emlékszem: az utolsó éjszakán mellettem vajúdott egy nő, nagyon hevesen. Teljesen átvettem a rezgéseit. Egyre erősödött a fájdalom, többször hívtam az éjszakást, majd már csak sétálva vagy a zuhany alatt, illetve a vécén ülve voltam jobban.

„Ne nyomjon!”

Bárcsak elhittem volna a testemnek a jelzéseit, bár ne hagytam volna magam elnyomni! A reggel érkező váltás nagyon agresszív volt, a nővér mérgesen közölte, hogy fejezzem be a hisztit.

Csak annyit kértem, vizsgáljon meg valaki, akkora fájdalmat éreztem, hogy tudtam, ez nem lehet véletlen. Ekkor 27 hetes voltam. Azt a választ kaptam, hogy miattam nem szakítják meg a nagyvizitet, majd utána megnéz valaki. A nagyvizit 10 óra körül volt, a kisfiam 8.30-kor született…

Ekkor már üvöltöttem és zokogtam a fájdalomtól, ezért mégiscsak megvizsgált valaki. Aznap elmaradt a nagyvizit. Az orvos annyit mondott: “hát ez érdekes, eltűnt a méhszáj és harántfekvésben van a baba.”

Körülöttem mindenki megfagyott, csak én nem értettem, ez pontosan mit jelent. Tudtam, hogy nem jót, de nem gondoltam, hogy ennyire rosszat. Utána minden felgyorsult.

Valaki azt kiabálta, “szóljatok a műtőnek!”, valaki injekciót nyomott a kanülömbe, majd levágták rólam a ruhát. Felállnom már nem szabadott, átemeltek az ágyra és rohantak velem a két emelettel lejjebb lévő műtőbe. Közben üvöltöttem a fájdalomtól, de körülöttem mindenki csak azt kiabálta hogy “ne nyomjon! Ne nyomjon!”.

Tolófájásaim voltak, a gyermekem harántfekvésben, ha nyomok, a magzatburok elpattan, a köldökzsinór előreesik és a gyermekem életét veszti. Csak kérdezgettem mindenkitől magam körül, hogy: “a baba rendben van?” Senki sem válaszolt, mindenki rémültnek tűnt körülöttem. Ekkor 27 hetes és 4 napos terhes voltam…

A műtőbe leérve egyből elkezdtek kenni, majd maszkot raktak az orromra. Nem értettem… Emlékszem, meg is kérdeztem: “Elaltatnak? De ezt nem altatásban szokták.” Fogalmam sem volt mi történik velem, körülöttem.

„Nem tudom, él-e”

Mikor felébredtem, már egy szobában voltam, remegtem az altatótól és a hasam üres volt… Az első kérdésem az volt: “Jól van a babám?” A gyermekágyas nővéreknek semmilyen információjuk nem volt róla. Az is hosszú időbe telt (nekem egymillió évnek tűnt), mire a telefonomat megtalálták az előző szobámban. A férjem épp az új otthonunkba vásárolt lámpát, amikor zokogva felhívtam és csak annyit tudtam mondani: “Kivették, kivették a babát, de nem tudom, mi van vele, nem tudom, él-e…”

Ekkor behoztak a szomszédomhoz egy egészséges újszülött csecsemőt, majd pár perc után berohant egy nővér és kivitte…

A férjem egyből bejött a kórházba, és megengedték neki, hogy megnézze a babánkat. A kisfiunk 1220 gramm volt, és az életéért küzdött azokban a percekben…
A férjem a legcsodálatosabb ember a világon! A telefonban úgy tűnt, boldog és magabiztos, azt mondta a gyermekünk jól van, csodálatosan néz ki, már meg is kapta a nevét, Huba és nyugodjak meg. Megnyugtatott.

„Bocsánatot kértem a kisfiamtól”

Amikor lejárt a kötelező fekvés, minden erőmet összeszedve tusoltam le, majd öltöztem fel, de a koraszülött osztályra már kerekesszékkel vittek. Az ápolónő nekitolta a széket a kisfiam inkubátorának – sosem felejtem el.

Minden nyugalmam elszállt. A gyermekem olyan idegennek tűnt, apró volt és lila, csövek lógtak ki belőle, és senki nem tudott semmi biztatót mondani. Különszobát kaptam, egyedül voltam. A pocakom üres volt – ahogyan a szívem is. Napi 10 percet láthattam a kisfiamat, és sokáig nem tudtam, mit mondhatnék neki. Többször bocsánatot kértem tőle, hogy nem sikerült. Hogy annyira akartam, annyira próbáltam, de nem ment.

Huba végül 6 hetet töltött kórházban, eközben több fertőzése és transzfúziója volt, megküzdött sok dologgal és rengeteg fájdalom érte. És énm az anyukája, hat héten át nem érinthettem meg…

Jelenleg 5 hónapos, szépen fejlődő, boldog baba. Míg a hasamban volt, sokszor kaptam azt a tanácsot, hogy engedjem el, majd lesz másik gyerekünk, ha el akar menni, hagyjam.

De Huba nem akart elmenni, ő itt akart maradni. Ő a legnagyobb hős, akit ismerek és olyan dolgokon van túl, amikkel más egy életen át se találkozik.

Nem volt egyszerű és sosem lesz az. A koraszülés nem ér ott véget, amikor hazajövünk a kórházból. De ránézek, és tudom hogy újrakezdeném. Kistestvérre azonban már soha nem neveznék be…

 

Neked is van egy történeted? Küld be a noivalto@gmail.com -ra!

Kiemelt kép: AdobeStock

Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.

Tetszett a cikk?

Megosztás:

Ajánlott cikkek:

2024 © NŐI VÁLTÓ - Minden jog fenntartva | Weboldal: Kardos Gergely