A bántalmazás egyetlen formája sem múlik el nyom nélkül. Az erőszak pillangóhatása kiszámíthatatlanul messzire ér, és mivel mindenki máshogy éli meg a traumát, nem elvárható, hogy mindenki ugyanúgy kezelje. Egy azonban biztos: támogató közeg nélkül az áldozat felépülése szinte lehetetlen.
Nem ezt az utat terveztem magamnak. Én vagyok a szétvert mellű, szilikonos nő. De szívesebben gondolok a történetemre úgy, hogy mellbedobással érkeztem az erőszak természetének megismerésébe.
Ma már vallom, hogy az erőszak dinamikáját és megnyilvánulásait jobb ismerni, mint nem ismerni, mert egyedül a tudás védhet meg attól, hogy áldozat legyél.
2012 végén ismertem meg a bántalmazóm, kilenc hónap alatt zajlott le a történet forgatókönyv-szerűen. A vége maradandó károsodás és többéves pereskedés lett. Nem én pereltem be, hanem ő engem azzal, hogy magamat vertem meg haszonszerzés céljából.
Az elköltözésem után csak egy célom volt: meghalni. Búcsúlevelem írása közben egy közösségi oldal zárt csoportjába keveredtem, ahol számtalan bántalmazott történetével találkoztam. Akkoriban még nem beszéltek ennyire nyíltan az erőszakról, de mások történeteiben kísértetiesen hasonló elemek voltak, ez pedig végül is arra vitt, hogy a halál helyett elkezdtem kutatni az erőszak természetét. Azóta rengeteget tanultam az erőszakról és annak működéséről.
Ma tapasztalati traumaszakértőként segítő területen dolgozom, ami soha nem történt volna meg, ha nem ismerem meg őt. Két könyvet írtam a bántalmazásról, amit szakirodalomként ajánlanak, és amelyeket szakdolgozatokban használnak fel. Évek óta járom az országot egy bántalmazással foglalkozó színdarab feldolgozó beszélgetésének szakértőjeként, és a mai napig áldozatsegítéssel is foglalkozom.
Ahol ma vagyok, azt mégsem neki köszönhetem.
Ő tipikus báránybőrbe bújt ragadozó volt.
Kezdetben kedves volt, intelligens, humoros, jó társaság, sokat kérdezett az életemről – és akkor még nem sejtettem, hogy a megosztott gondolatok és információk halmazából ellenem kovácsol fegyvert.
Hamar elérte, hogy összeköltözzünk, és ahogy a lakás ajtaja ránk zárult, elszabadult a pokol.
Nem voltak szemtanúk. Ott, amikor kettesben voltunk, más arcát mutatta, mint társaságban. Ezért nem hitték el, hogy egy arrogáns, önző, életet mérgező ember.
Nem volt köztünk kiabálás vagy veszekedés. Csendes terror volt addig, amíg egyik reggel vissza nem utasítottam a kávét. Ez volt az, ami miatt úgy döntött, hogy a nyakamat és karomat szorítva végigtol a lakáson, majd a kanapéra lökve teljes testsúlyával a mellemre tenyerelve megüt. Aztán nyugodttá vált az arca, megfordult, felvette a cipőjét, és rám zárta a lakást. Elment.
Este egy csokor virággal a kezében letérdelt elém, és azt mondta, hogy „egy párkapcsolatba nem fér bele a bántalmazás, bocsáss meg”.
Akkor hallottam először a bántalmazás szót.
Nekem addig erre nem volt szavam, vagy máshogy neveztem.
És én nagyon igyekeztem megbocsájtani még akkor is, amikor láttam a testem elszíneződését, amikor rettenetesen fájt a mellem és napról napra kezdett eltorzulni, és még akkor is, amikor elkezdett zsibbadni a karom, ami másfél évig úgy is maradt az idegsérülés miatt. A szilikonmérgezés miatti atópiát csak később diagnosztizálták.
Az MRI-vizsgálatnál csak annyit kérdeztek, hogy sikerült-e elköltöznöm már. Aztán csak annyit mondtak, hogy a nyirokrendszeremben 1,5-2 centis szilikondarabok vannak, és azonnal el kell távolítani a kiszakadt implantátumot.
De a kálváriám nem akkor kezdődött, hanem jóval előbb, és nem is a műtéttel és a költözéssel ért véget – ha egyáltalán véget ért már.
Nem álltam rajta bosszút. Az én „bosszúm” az, hogy azóta sem hagytam abba az erőszakmentes életről való beszédet, a méltó élet melletti kiállást.
Nem volt könnyű összeszedni magam, és támogató közeg nélkül nem is ment volna. De a veszteséget nyereséggé lehet formálni, és ez nekem az erőszak természetének megismerésében nyilvánult meg. Ehhez viszont olyan emberek segítségére volt szükségem, akik helyettem is felismerék a bántalmazást, és egy percig nem hibáztattak, hanem oda tették a felelősséget, ahová való: az erőszaktevőre.
|
Ebben a cikksorozatban nem kisebb dologra vállalkozunk, mint tisztázni a bántalmazás természetét, eloszlatni a bántalmazással kapcsolatos tévhiteket, megmutatni, hogy bárkiből lehet áldozat, hiszen az erőszak csak egy emberen múlik: az erőszaktevőn. Ezért az erőszak természetének ismerete és helyes beazonosítása életmentő. De mutatunk kiutat is, és végső soron megmutatjuk, hogy az áldozatból lett túlélő hogyan válhat igazán élővé azáltal, hogy visszaszerzi uralmát a saját élete felett. Meséld el te is a történetedet, hogy Takács Hajnal segíthessen! Kattints a linkre vagy küldj levelet a noivalto@gmail.com címre, hogy minél több valódi történet megértésében és feldolgozásában segíthessen a szakértő. |
Ma már tudom, hol kezdődik a bántás, hány árnyalata van, milyen megnyilvánulásai, sőt azt is, hogy mennyi tévhit övezi ezt a témát, hogy milyen alattomosan kúszott az erőszak normalizálása a mindennapi életünkbe.
Rengeteg túlélőtörténet tanúja vagyok, és magam is állítom, hogy van élet a bántás után. Méghozzá méltóbb, erősebb és jobb élet. De ehhez olyanok segítségre van szükség, akik megtámasztják az áldozatot, amíg énereje visszatér; akik nem hagyják megtörni őt, hanem addig támogatják, míg önbecsülését visszanyerve, a szégyenérzettől megszabadulva újra fel tud egyenesedni, és ő is meglátja: a bántalmazása nem az ő szégyene.
Közvetve vagy közvetlenül mindenki érintett a bántalmazásban. A családon belüli és kapcsolati erőszak sosem volt magánügy. Ez mindig is társadalmi probléma volt, és mindenkitől egyértelmű állásfoglalást igényel. De ez csak akkor tehető meg, ha már ismerjük, hogy mivel állunk szemben. Csak így védhető ki az áldozathibáztatás, csak így érthető meg a dinamika: ismerettel és tudással.
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
