Amikor flamencot táncolok, hazaérek

Kilenc éves kora óta tudja, hogy zenével és tánccal szeretne foglalkozni. Keck Mária története kicsit kilóg a “nőiváltós” történetek sorából, hiszen ő tudatosan, gyerekkorától kezdve lépdelt, vagyis inkább táncolt végig azon az úton, ahol mindig is szeretett volna járni. Biztos volt abban, hogy ezt akarja csinálni és ezért vállalta a nehézségeket, amelyekből akadt bőven.

A tanítványai – köztük én is – csak így hívják: a “keckmarcsi”. Kilenc éves korában látott egy filmet, amely egy flamenco táncosról szólt. Ez megpecsételte a sorsát. Azóta már áttáncolta a fél világot.

“Táncoltam tizenévesként, amikor elkezdtem flamenco táncot tanulni. Nyughatatlanul táncoltam otthon, az utcákon, a buszmegállókban, a metrón, nyilvános mosdókban, az iskolában matematika és biológia óra közötti szünetben, és még este is mielőtt elaludtam, gondolatban táncoltam.” – meséli, hogyan vált részévé a zene és a tánc.

Marcsi a Táncművészeti Főiskolán diplomázott koreográfusként, majd Spanyolországba ment, a flamenco gyökereihez.

“A táncot választottam, amikor úgy döntöttem, hogy magam mögött hagyom egész addigi magyarországi életemet és elköltözök Spanyolországba, hogy folytathassam utamat a flamenco művészetének ösvényén. Táncoltam Madrid utcáin hőségben és hidegben, és ugyanúgy táncoltam a város leghíresebb flamenco színpadjain a közeg legkiemelkedőbb művészeinek körében.” 

Marcsi sugárzóan szép és feltűnő jelenség, akinek szinte védjegyévé vált feneke alá zuhanó, sűrű haja, ami a tánc közben sem él önálló életet. Minden egyes szálával követi a lépéseit. Marcsi táncolt Magyarországon, Szerbiában, Horvátországban, Szlovéniában, Erdélyben, Észtországban, Angliában, Németországban, Norvégiában, Spanyolországban, Japánban és Argentínában. is

“Ahogy táncoltam, az előttem ülő, sötétbe olvadó emberek akármilyen kultúrához tartoztak, beengedtek körükbe, megtartottak figyelmükkel, és együtt ringtak velem a táncomban.” – és valóban Marcsit különös aura veszi körül, amint megmozdul a ritmusra, a belső ritmusra, ami mindig ott lüktet benne, mindenkit elvarázsol.

Spanyolországban minden sikerért keményen meg kellett közdenie. Az első években nyelvet és táncot tanított. Akár az utcán is. A madridi Plaza Mayor, azaz a főtér a legkeményebb és  a legőszintébb megmérettettése egy művésznek. Itt egy négyzetméternyi falapon kell bemutatnia a táncosnak a tudását a legkritikusabb közönség, az utca népe előtt. Nincs hazugság: ha nem tetszik amit csinál, az emberek egyszerűen továbbállnak. De nem így történt.

“Semmilyen gyakorlatom nem volt egy ilyen miniatűr deszkán való mozgásban, soha nem táncoltam még igazán az utcán és bármennyire is bolondságnak tűnt, arra gondoltam, hogy a flamenco őshazájában most fogok először színpadra lépni kopogó cipősarkaimmal, önmagamat átadva, kiadva, odaadva a publikumnak. Az ellentmondás abban rejlett, hogy az utcán egyszerre voltam egy utolsó senki, mégis ott álltam a spanyol főváros főterének közepén én, A flamenco táncosnő. “


Marcsi jelenleg Spanyolország, Szerbia, Szlovénia és Magyarország között osztja meg életét, sokat utazik és még többet dolgozik. Koncertek, kurzusok és lemezfelvételek töltik ki mindennapjait, amikor pedig nincs fellépése, akkor plakátokat gyárt, hirdetéseket készít és újabb tanfolyamokat talál ki. Mostanában egyre többet van Magyarországon, ahol workshopokat tart a flamenco kedvelőinek. Megélni így is nagyon nehéz, de ahogy mondja, a mélypontokkal együtt is teljes életet él. Marcsi úgy érzi: számára nem létezik más út, csak a flamenco országhatárokon átívelő útja.

“Mindig is táncoltam, így most is táncolok és miután három országban éltem hosszan, és egy éve négy ország között lebegek, amikor táncolok, végre hazatérhetek.”

Kiemelt fotó, video: anikomolnarphotography

Vélemény, hozzászólás?