Egész életünkben a boldogságot keressük. Ki könnyebben talál rá, ki nehezebben. Akad, aki úgy gondolja, hogy a boldogság receptje egyszerűbb, mint hinnénk, és akad, aki a fél világot bejárja, mire rájön, hogy végig az orra előtt volt a megoldás. Vincze Nóra Katinka írása.
Vidéki lány vagyok. Sőt, egy kisvároshoz csatolt faluban nőttem fel. Óriási ház, óriási kerttel, madárcsicsergés, zöld mindenhol, napfény vagy hó – mikor mi. Mégis volt idő, mikor mindezt nem értékeltem. Mikor mindez unalmas volt, „alap” volt. Nem volt elég.
Azt gondoltam, van kint egy világ, ami nagyobb, színesebb és sokkal érdekesebb.
Valami, ami több és hangosabb, mint ez a csendes semmi. Ez a porfészek, ahol amúgy sem történik semmi. Ezért hát kimentem, és megnéztem magamnak.
A főváros csodája
Először Budapestre vitt az utam, az volt számomra valami igazán izgi és nagy! De még milyen izgi! Mindig van történés, mindig van fesztivál, kirakodás, vagy egy koncert, de ha még sincs, ülhetünk a Gödörnél. Ráadásul csodaszép! Minden reggel tettem egy kis kitérőt az egyetem fele vezető utamon, hogy megnézhessem a Parlamentet is. Legalább ennyi jó es szép történjen a napomban. Valami felemelő. Az egyetem után pedig mi más is történhetett volna: beültem egy irodába.
Persze, akkor nagyon szerencsés voltam, hogy egyáltalán kaptam lehetőséget egy ilyen munkahelyen, hiszen akkoriban állítólag Dunát is lehetett volna rekeszteni a diplomásokkal, főleg az olyan „büfé-ruhatár” szakosokkal, mint én voltam. Legalábbis ezt mesélte mindenki.
Először gyakornokként, heti 20 órában, majd teljes munkaidőben kezdtem dolgozni, azaz beálltam a valódi felnőttek sorába. Később már nem kötött le ez a munka, inkább idegesített, így váltottam. Nemzetközi tanulmányok diplomámmal – amire rácsaptam meg 2 év igazgatási mesterszakot is a jogi egyetemen – beálltam egy IT céghez Üzleti Elemzőnek. Megfogtam az Isten lábát! Tipikus esete a jókor, jó helyen, és a szerencsefaktor törvényének.
A szerencsém az volt, hogy a cégnél kedvelték a junior munkaerőt, vállalták a betanítást és főleg, hogy a munkatapasztalat helyett a logikai teszt eredményére fektették a hangsúlyt.
Ez egy álommunkahely volt, a kollégák barátok is voltak, munka után fogtuk a laptopot és testületileg áthelyeztük magunkat a legközelebbi kocsmába. Közös hétvégi bulik, búcsúbulik és józanabb hétvégi kirándulós programok során ápoltuk kapcsolatunkat.
Már ez sem volt elég
Ezután valamikor, valahol, újra beütött a Nóri-effektus: ez nem elég, ezt már ismerem, azaz unalmas és meg akarom nézni, mi van odakint. Mert máshol biztosan jobb, gondoltam. Ekkor mentem át a multik világába, ami legkevésbé sem nevezhető az én világomnak, hála az égnek kikeveredtem belőle.
Annyi jó volt benne, hogy mint multi, el lehet vele jutni egyik országból a másikba, úgy, hogy az embernek megmaradjon a munkája és a megélhetése.
Ja igen! Merthogy a cégváltás után egy ponton már Budapest és Magyarország is uncsi lett számomra. Gondolom már „túl ismerős” volt az is. De inkább csak nem voltam boldog.
Valami jobbra vágytam, jobb életre. Mikor kérdeztek, miért akarok külföldön dolgozni, nem volt egyértelmű válaszom (ebből látszik, hogy impulzív lepés volt), én csak azt éreztem, hogy boldogtalan vagyok és valami nagy változásra van szükségem. Így vezetett az utam Írországba, ugyanannak a multicégnek a kötelekében, aminél itthon is dolgoztam.
Irány Bali!
Szerintem már tudjátok a következő lépést: ez sem tetszett, váltottam. Másik multihoz. Újabb ismétlés: ez sem tetszett. És akkor hirtelen fordulat! Akkor megvilágosodott előttem az egész életemet megváltó mentőötlet! Balira kell mennem! Önkénteskednem kell, gyerekeknek angolt tanítani, szörfözni és búvárkodni, vagy bármit, ami más, mint amit most csinálok.
Kilépni az iroda, a 9-6-ig tartó fix munkaidő, a város zaja, a vállalati világ és minden más nyomasztó dolog börtönéből, ami a mókuskerékben fogva tart.
Az biztos, hogy a felhők között jártam abban a néhány hónapban, amikor a felmondásomat vártam, majd az utolsó munkanapot, tudva, hogy októberben repülök, ugyanis vettem egy CSAK ODA repülőjegyet Balira. Lehet az élet meg ennél is jobb?! Persze, lehet. Akkor még nem láttam, hogy ez az újabb álom, vagy elképzelés, hogy „majd boldog leszek”, ugyanolyan, mint a többi korábbi. Nem fog beválni. De legalább egy kicsit boldog voltam a várakozásban.
Fontos lecke volt, amit a 7 hónapos ázsiai körutazásom legelején megtanultam, hogy a Bali-út, nem tesz boldoggá. A munka hiánya nem tesz boldoggá. A végtelen szabadidő nem tesz boldoggá. Azt hittem, ezzel a felszabadító lepéssel majd az ölembe hullik a boldog élet és többé se problémám nem lesz, se szomorúságom.
A boldogság igazi arca
Első lecke: a bánatod, a lelkivilágod és a gondolatvilágod magaddal viszed mindenhova. Ahogy a szorongásodat, önbizalomhiányodat, unalmadat, elégedetlenségedet is. Szerencsére volt 7 hónapom, hogy az igazi boldogság-receptemen még gyúrjak.
Rengeteget tanultam magamról, a világról, az életről, az emberekről. Újrafogalmaztam magam számára a boldogságot. Vietnámi gyerekeknek angolt tanítani, boldogság. Egy ismeretlen emberrel világmegváltó beszélgetést lefolytatni egy véletlenszerű közös ebédnél, boldogság. Vízesésben fürdeni egyedül egy dzsungel közepén, boldogság. Csak úgy úti cél és feladat nélkül szabadon biciklizve felfedezni a világ másik felén levő szigetet, boldogság. Megtapasztalni valami újat, tanulni magamról valami újat, megváltoztatni magamban valamit, amit már rég szerettem volna, mind mind, boldogság.
Ma itt ülök a régi kertünkben, és csak ámulok. Az, ami régen egy sivár hely volt, ma az álmaim netovábbja. Van egy konyha, ahol nagyon finom kávét készíthetek magamnak, madarak csicsergésére ébredezek reggel a napon ülve, bámulom a friss kék eget, a fűszálakon gyöngyöző harmatot, vagy leeszem a fáról a piros cseresznyét.
Legyen szó egész napos földásásról, vagy az óriási kert mezítlábas végiglocsolásáról – mind mind hihetetlen boldogság számomra. Örülök, hogy hazatértem. Az ír körutazásom során mondta nekem egy úr a véletlenszerű közös reggelinknél: néha el kell menni, hogy hazataláljunk. Nem éreztem meg sosem ilyen igaznak. Azt hiszem, én kerülővel jöttem.
Kiemelt kép-, és cikkbeli képek: Vincze Nóra Katinka
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
