Milyen az, amikor egy édesanya egyedül marad a babavárással és a megszületett picivel? Amikor a két-háromórás etetések között vagy az egyforma napok végén nincs senki, aki elvegye egy nyugodt zuhanyzás erejéig a kicsit? Milyen az egyszülős család, ahol csak magadra számíthatsz? A kolléganőnk megírta.
Hogyan bírtad ezt egyedül? – van aki egy héttel, van, aki egy hónappal a gyereke születése után szegezi nekem a kérdést.
Nagyon egyszerű: sosem tudtam, mennyivel lenne könnyebb akkor, ha a gyerek apja is ott lenne. Mert ő nem volt ott soha.
Sem az ultrahangokon, sem a születésnél, sem amikor hazamentünk a kórházból, sem a keresztelőn, sem akkor, amikor gyógytornára kellett hordani az alig néhány hetes babát,
és akkor sem, amikor a jégpáncéllá fagyott úton totyogtam a magamra kötött gyerekkel a boltig, mert már nem volt mit ennem otthon.
Erre általában az a válasz, hogy „de én is egyedül vagyok otthon egész nap a gyerekkel”. Na, ennél a pontnál szoktam megszakítani a párbeszédet és terelem a beszélgetést más irányba.
Ha kimondanám, amit gondolok, több barátot veszítenék el, mint amennyit sikerült összeszednem a gyerek születése óta.
Babavárás egyedülállóként
De ide most leírom.
Nekem nem volt senkim, aki néha felvette volna a csecsemőt addig, amíg elmegyek vécére. Nem volt senki, aki munkából hazafelé megkérdezte volna, hogy beugorjon-e a boltba, mert ma egész nap szakadt az eső és gondolja, hogy nem jutottunk ki.
Senki nem vállalta át egyetlen döntés terhét sem, sem félig, sem egészen. Senkivel nem tudtam megbeszélni a nap közbeni történéseket, a gyerekkel kapcsolatos feladatokat. Senkitől nem kaptam ölelést, kedves szót. Kimaradnak a felnőtt beszélgetések, a nagy nevetések és a közös aggódások.
Amit senki sem tud: az elején néha robotpilóta üzemmódban pelenkáztam, szoptattam, ringattam, énekeltem, főztem, sterilizáltam, mostam, teregettem, takarítottam, öleltem, dúdoltam, simogattam, altattam.
Így utólag belegondolva, az olyan banális dolgok, mint a szemét levitele is komoly logisztikát igényelt. Nem viccelek.
Ahhoz, hogy megszabaduljunk a kuka tartalmától nekem fel kellett öltöztetnem vastagon a téli születésű dedet, magamra kötni, majd felöltözni, csizmát húzni, friss császársebbel felkapni a több zsáknyi, szorgosan válogatott szemetet és nekivágni a három emeletnek, az udvarnak és az udvar túlvégén lévő gyűjtőkonténereknek.
A bevásárlásokról ne is beszéljünk!
Sosem felejtem el azt a pillanatot, amikor először csukta ránk az ajtót édesanyám azzal, hogy másnap délután jön, amikor már olvad egy kicsit a jég, mert reggelre fagyot mondanak és nem kockáztatna egy lábtörést.
Véget nem érő aggódás vette kezdetét, néztem az órát, néztem az édesen szuszogó kis gombócot az ágyon, majd ismét az órát.
Ekkor tudatosult: mi tényleg ketten maradtunk. A fiam és én.
Egyszerre volt fájdalmas és felemelő. Aztán ahogy a napok teltek, már egyre kevésbé volt fájdalmas. A szemlélet – és karrierváltás ekkor kezdődött.
Az érkezése minden elképzelésemet megváltoztatta
Még nagy pocakkal azon gondolkodtam, hogy mit nekem, gyerek, viszem majd mindenhova magammal, belenő a szakmába, mint bab a rácsba, ahogy mifelénk mondták gyerekkoromban. Na persze!
A gyerek, aki egy kávé elkészítési ideje alatt gömbvillámszerű pusztítást végez a nagyszobában, a gyerek, aki igényli a testközelséget, a közös játékot, a figyelmemet – mert ki másét is igényelné?! –, akinek én vagyok az alfa és az omega, a reggel, a nappal és az éjszaka, minden élmény hozzám köti, aki velem van 0-24 órában születése percétől, na ő pont az az ember, akit nem növesztek bele a szakmába, akitől nem vonom meg magamat holmi fel- és eltűnő politikusok kedvéért. Ez az én döntésem.
Ajándéknak élem meg azt a három évet, amíg velem lehet, amíg nem szippantja be egy intézmény, amíg nem csak a rohanós reggelek és a fáradt esték jutnak belőle.
A kártya másik oldala pedig az, hogy nincs is hova visszamennem dolgozni.
6 hónapos terhes voltam, amikor egy szombat délelőtt egyik óráról a másikra már nem volt újság, ahol dolgozhattam volna.
De nem volt sok időm nézegetni a bezárt ajtót, hiszen érkezett ő, aki már születése pillanatában teljesen átformált.
Sakk-matt – Hogyan dolgozz egyedülállóként?
Egyedülállóként sokkal nagyobb a felelősség, szűkebb sávban mozog az életünk azáltal, hogy mindent ketten csinálunk, a csekkbefizetéstől a mosogatószivacs megvásárlásáig, mert nincs senki, aki leszaladna bármiért is amikor esik az eső, havazik, tombol a szél. Ugyanígy otthon sincs segítség, aki felmosná a gyerek kiömlött almalevét amíg fürdetek vagy összepakolná a játékokat amíg altatok.
Hogy konkretizáljuk a helyzetet: ma este a 22 hónapost 21 órakor elaltattam, utána megettem a tegnapi ebéd maradékát, bepakoltam a mosogatógépet, felsepertem, felmostam, elpakoltam a játékokat, összehajtogattam és elraktam a száraz ruhákat, kiteregettem a délutáni mosást, bekészítettem a másnap délutáni mosást, lezuhanyoztam, elutaltam néhány számlát és leültem megírni ezt a monológot. Most hajnali negyed 1 van. A szemfogak előretörése miatt valószínűleg hajnali 4-kor kelünk.
Milyen munka fér el emellett? Mindenki rávágná, hogy semmilyen.
Pedig muszáj lesz negyed év múlva valamit produkálnom a GYES mellé, különben kiürül a hűtő már a hónap első hetében.
A munkába állást nehezíti a fiam veleszületett izomgyengesége, ami miatt különböző tornákra és úszásra kell hordani heti három alkalommal délelőttönként. Ez a klasszikus sakk-matt. Vagyis talán nem, ha nem klasszikus munkahelyben gondolkodunk. De erről egy következő bejegyzésben.
Nyitófotó: Freepik.
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
