Menyasszonyoknak tervez, de nem volt saját esküvői ruhája. Makány Márta azt mondja, a sok száz ruha, amit másoknak varrt, egy kicsit mind az övé is volt. A járvány a divatszakmát is érzékenyen érintette, de az egyik legismertebb hazai tervező nem adta fel. Amikor nem kellettek az alkalmi ruhák, akkor maszkokat varrt és miközben mások bezártak, vett egy nagy levegőt és új szalonba költözött. Beszélgettünk az általa újjáélesztett ruhákról és arról is, hogyan öltöznek ma a magyar nők.
A vasaló! A vasalót áthozta valaki? – robban be új, Rákóczi úti szalonjába Makány Márta. Amikor az interjút egyeztettük, azt mondta: “figyelj, hívj fel előtte egy nappal, még nem tudom, hogy a régi helyen leszünk-e vagy már az újban.”
Gyorsan eligazítja a galérián serénykedő kollégáit. Látszik, hogy most költöztek, még minden dobozokban, a ruhák egy része állványokon. Márta a kirakat mellé telepszik, egy gyöngyösdobozzal az ölében.
– Mindig ilyen rohanásban vagy?
– Ezt én nem rohanásként élem meg. Inkább azt mondanám, hogy mindenkinek más a ritmusa.
– Ezek szerint te ilyen tevékeny típus vagy, látom, most például gyöngyöket fogsz válogatni.
– Varrni.
Előkerül egy gyönyörű, halványrózsaszín alkalmi ruha. Márta kezében villog a tű, hogy addig se üljön tétlenül, amíg beszélgetünk. Makány Márta neve leginkább a különleges esküvői és alkalmi ruhakollekciói miatt ismert itthon és külföldön.
“Saját magam óriásplakátja vagyok”
A valaha szebb napokat látott Rákóczi út most nem a város legfényűzőbb része, de az Astoriához közeli üzlet hangulatos. A hatalmas ablakokon árad be a fény, a járókelők kíváncsian lesnek be, hogy mi készül itt.
– Nagyon-nagyon régen a Jászai Mari téren volt egy picike üzletem, bejöttek az emberek, és az igazán jó élmény volt. Beszélgettünk, barátkoztunk, és most megpróbálnám ugyanezt. Hogy milyen az, amikor bejöhetnek, megnézhetik, megfoghatják, fölpróbálhatják. Mondjuk az esküvői ruhákat valószínűleg nem az utcáról betévedők fogják megvenni, de úgy tekintek erre, hogy most a saját magam óriásplakátja vagyok – mondja Márta nevetve.
– Az erre járók megvásárolható, hordható ruhákat látnak majd a kirakatban?
– Szerintem minden ruha hordható, amit csinálunk. Az más kérdés, hogy ki milyen életet él és hova akar felöltözködni.
Én nemcsak esküvői meg alkalmi ruhákat készítek, hanem úgynevezett újraélesztett ruhákat is, amiket veszek, találok akár turkálóban, akár a saját régi munkáimat veszem újra kézbe. Megpróbálok minél környezettudatosabban működni. A ruháknak sokszor csak egy nap az életük és utána szegények ülnek a szekrényben, nem törődik velük senki, ezen próbálok változtatni.
Iszonyú sok munka van egy-egy darabban, és ahhoz képest rossz érzés, ha nem hordják.
A Covid, mint fejlődési lehetőség
Makány Márta a Moholy-Nagy Művészeti Egytemen diplomázott ruhaipari formatervező szakon. Azt mondja, nemzetközi szinten a divattervező ugyanúgy művésznek számít, mint egy festő vagy zeneszerző, de itthon ez nem így van.
– Az én szakmámat inkább pénzkereső tevékenységnek tekintik, én meg azt gondolom, hogy ez is egyfajta művészet. Csak a pénzért ezt nem tudnám csinálni.
– Azért tulajdonképpen ez mégiscsak egy vállalkozás. És a Covid nyilván a divatszektornak se tett jót.
– Az lelkileg is nagyon megterhelő volt, mert nem tudtuk, mire készüljünk – a mai napig nem tudjuk. Sokat tanultam belőle, valójában fejlődés is volt, hiszen a pandémia előtt eléggé elkényelmesedtem.
Valószínűleg sose jövök ki a főutcára, ha nincs a járvány, mert akkor mindig lett volna annyi ügyfelem, hogy ne gondolkodjak a változáson.
Amikor tavaly tavasszal minden megállt, nem voltak esküvők és alkalmak sem, ahová a különleges ruhákat föl lehetett volna venni. Voltak sajnos olyan hónapok, amikor nagyon-nagyon kilátástalannak tűnt a dolog, nem tudtunk tervezni. Az emberek megvásárolták a kettő darab jogging nadrágjukat még a járvány elején, és utána ebben remekül elvoltak, de ez nekem nem hozott lehetőséget a fejlődésre.
Varrtak maszkot, de nem Márta nem akarta hosszú távon ezt csinálni. Azért is megszólták, hogy pénzt kért értük, de azt mondja, muszáj volt, hiszen a munkatársait meg akarta tartani. Előre menekült.
– Aki akart, az tudott maradni. A nehézségek mindig változást hoznak, ezt nagyon nehéz volt ép ésszel megélni. De próbálom pozitívan nézni, mert a Covid hozta úgy, hogy most itt vagyunk.
Csak csipke legyen, gyöngy, meg selyem
– Hogy lehet tőled ruhát rendelni?
– A weboldalon elérhető ruhákat lehet reprodukálni, a menyasszony igényeihez alakítani. Illetve lehet kérni egyedi tervezésű ruhát is, ami egy hosszabb és drágább folyamat, de akkor minden pont úgy készül, ahogy az ara megálmodta magának. Most egyébként épp az új kollekción dolgozunk, sok-sok év után újra kimegyek az esküvő kiállításra. Sokáig nem mentem, mert nem volt rá szükségem, viszont most szeretnék egy újabb lendületet venni.
– Mennyire kell mélyen a zsebébe nyúlnia annak, aki egy eredeti Makány-modellben akar oltár elé vonulni?
– Szerintem rólam sokkal drágábbat gondolnak, mint amilyen valójában vagyok. 200-300 ezer forint körül vannak az egyszerűbb ruhák. A nagyon különleges anyagokból, rendkívül sok kézimunkával készült darabok millió fölött vannak, azokat személyesen, kézzel gyöngyözöm heteken keresztül. De arra is van lehetőség, hogy valaki csak stílustanácsadást kérjen, az se baj, ha utána nem rendel ruhát. Az is előfordul, hogy a megrendelő azt szeretné, hogy az egész esküvőt én sztájlingoljam,
– A vállalkozásból, a ruhakészítésből, tervezésből, ebből az egész komplex elfoglaltságból mi a kedvenc elfoglaltságod?
– Amit most csinálok, a gyöngyvarrás, meg a menyasszonyokkal való foglalkozás.
Az embereket szeretem, meg a szép anyagogat. Másokat el kell tiltani a kaszinóktól, engem nem, mert nem érdekel. De például egy csipkeboltból érdemes, mert amíg van esély, hogy még egyetlen centi csipkét is meg tudok szerezni, addig nem adom fel. Én nem bankban tartom a pénzemet, hanem csipkében. A szép csipke meg a selyem a mindenem.
A Covid miatt idén sem jutott ki Párizsba, ahol anyagokat szokott vásárolni. Az internetről, megbízható beszállítóktól szerzi be azt, ami nagyon kell, de azt mondja, annyi amindent halmozott fel, hogy ebből legalább három évig elvan.
Úgyis mindig előre rohanok, ami nekem most tetszik, az valószínűleg majd három év múlva lesz divat. Úgyhogy nem olyan nagy baj, hogy amíg egy-két évig azt csinálom, ami itt vár rám, mert legalább akkor a menyasszonyok nem érzik úgy, hogy nem értik, mit akarok.
– Gondolom, ez a sokmilliomodik gyöngy, amit föllvarrsz éppen.
– Igen, ezt nagyon szeretem. Csinálod, csinálod az eleje kilátástalan. Merthogy én embertelenül sok gyöngyöt is képes vagyok egy-egy ruhára fölvarrni. Amikor szünet van, akkor mindig hazacipelek valami soha el nem készülő darabot, amiről azt gondolom, hogy lehetetlen megcsinálni, és akkor egyszer csak elkészül. Vannak ruhák, amelyeknél nem akarom kiszámolni, hány óra munka van bennük, de ez nem baj. És annyira szoktam neki örülni, amikor jön valaki, aki pont azt akarja.
– Meg lehet ennek kérni az árát?
– Á, dehogy! Az a fontos, hogy örüljön, akié lesz, nem kell minden darabnak pénzt csinálnia.
