Ott lennék … vele

Elfogadni a halált. Viselni a fájdalmat. A mi kultúránkban a gyászolónak erősnek kell maradnia. Nem lehet ordítani, őrjöngve kétségbeesni. Nem illik. 

Az elmúlt három hétben végignéztem két nagyon közeli családtagom haláltusáját. Szó szerint. Vagyis inkább azt mondom, erre szavak sincsennek. Ott állsz tehetetlenül és agyalsz, hogy mi az, amit még nem tettél meg, mi az, amivel megkönnyíthetnéd a szenvedést. De nem tehetsz semmit.

Jönnek a nagy formabontó gondolatok, a veszekedések, a kiabálások, a tehetetlenség egyetlen közlési formája, mivel a semmibe kiabálva őrjöngeni nem túl szép látvány, és a mi kultúránkban sajnos nem is illendő. Pedig… de jó lenne és mennyit segítene, máris kevesebb nyugtatót kellene szedni. De nem lehet. Ott állsz és nézed, hogy az az ember, aki eddig a család középpontja volt, akit naponta felhívtál akár többször is, akinek a véleménye mindennél fontosabb volt, akinél ott voltál minden ünnepen… napról-napra eltűnik. Igen, eltűnik… mert a betegség először ezt teszi az emberrel. Eltűnteti a jellemét, a véleményét, a mosolyát, mindent, amit a másikban szerettél, vagy éppen gyűlöltél. Aztán a testét veszi célba és csak gyötri, és elevenen falja fel. Gyötrelem és kín. És mivel segíteni rajta a mai magyar törvények szerint nem lehet, csak tehetetlenül nézed, hogy szenved. És reménykedsz, hogy nincs fájdalma. Nincs sok fájdalma. Ez várt ránk.

Fotó: Pixabay

És akkor jön a hír, hogy vége. Megpihent. Mindenki sír. Mindenki megkönnyebbül. Csak én nem. Nekem még folytatódik az őrület. Mert jön az újabb hír, éppen aznap, hogy Édesapám is haldoklik. Van ebben valami ironikus, valami kegyetlen és vicces… szomorúan vicces. Van az a mondás, hogy addig nem is tudod milyen erős vagy, amíg nem jön el az a pillanat, amikor nincs más választásod, csak erősnek lenni.

Én lepődtem meg a legjobban, hogy ERŐS vagyok. Ezek szerint, legalábbis. Az lennék? Hiszen nem én küzdök az életemért, nem én vergődök hatalmas fájdalmak közepette. Nem én veszítem el a tudatomat, lelkemet, testemet. Nem én szűnök meg létezni.

Amikor pedig ő is megpihent, befejezte a küzdelmet, akkor már két szerettedet gyászolod. De a megkönnyebbülés valahogy elmarad. Várod, de nem jön. Jön a temetés, a rengeteg virág, a sok családtag, barátok és kollégák részvétnyilvánítása… de te ott egyedül. Legbelül üres vagy. Nem tudod mit kellene érezned, nem tudod, hogyan kellene rájuk emlékezned, hogy ne őrülj bele.
És jönnek a dolgos hétköznapok. Dolgozni. Igen, az agyad tudja, hogy mit kell tennie. Vannak percek, amikor sikerül is. És akkor elkezdenek hiányozni. Előveszed a telefonod, de hívás közben döbbensz rá, hogy ő már nincs a vonal túlvégén. Főzés közben arra gondolsz, hogy ezt az ételt ő is mennyire szerette. Jön a karácsony, de neki már nem kell ajándékot nézned.
A nap nagy részében, azon töprengsz, hogy miért? Mi a motivációd a továbbiakra? Van-e értelme más rabszolgájának lenni, napi 8-12 órában, aztán hazamenni a családhoz, ott folytatni a házimunkát, gyereknevelést ahol előző nap abbahagytad?

Van -e értelme a karriernek, a stressznek, a pénznek, a pozícióknak, előléptetésnek, kirúgásnak, a kollégákkal folytatott harcnak… Egyszerűen mindent megkérdőjelezel, hogy minek? Hiszen mindannyian egy helyre távozunk és az teljesen mindegy, hogy ezt milyen pozíció kíséri a névjegykártyánkon, vagy éppen milyen autó áll a garázsunkban. Teljesen, és tökéletesen mindegy!

Ami viszont számít!
Az, hogy az odáig megtett utat hogyan éled meg. Hogy törődj a másikkal, mert nem tudhatod, mikor állsz a sírja mellett. Tényleg nem. Ez baromi ijesztő, de így van. És amikor ott állsz majd, a lelked nyugodt lesz-e? Mindent megtettél, amit csak lehetett? Ott voltál és támogattad őt? Ezek a dolgok ingyen vannak. És mégis, ebből tesszük a legkevesebbet. A törődésből. Szóval, ha elfogadtok egy jó tanácsot a továbbiakra nézve:

Lépj kettőt hátra, nézz rá kívülállóként az életedre. Biztosan így akarsz továbbra is élni? Mert az idő nagyon kevés. És amit te valószínűleg fontosnak hittél, az nem is biztos, hogy az. A kapcsolatok, a barátságok, a család szeretete a legfontosabb. Másért nem is érdemes élni.

Biztosan van olyan dolog az életedben, amit mindig halogatsz, félresöpörsz, mert arra még úgyis van idő. Hát nincs. Időből van a legkevesebb. Éljetek a mának! Összevesztetek? Hívd fel! Megsértett? Engedd el… Tüske van a szívedben, ezért évek óta halogatsz egy beszélgetést egy szeretteddel? Tedd meg most! 
Én megtenném, ha visszarepülhetnék az időben. Ott lennék… vele. 

Vélemény, hozzászólás?