Kimerültség, kiüresedés, érdektelenség – a kiégés tipikus jelei. De mi történik, ha épp akkor jelentkeznek, amikor valóra válik a nagy álom? Elveszthetjük az erőnket akkor is, ha a saját utunkat járva, a saját cégünk építésébe fektetjük az energiáinkat? Úgy tűnik igen, csak épp gondolni nem szoktunk rá eleget. Olvasónk, Ludrik Andrea meséli el, mit tett, amikor rájött, hiába az álmába befektetett sok munka és a siker, már nem tud felhőtlenül örülni az elismerésnek, mert kiégett.
A Női váltón megjelent A kiégés nem luxushiszti című cikk újragondoltatta velem saját kiégéstörténetemet, amiről sokáig eszembe sem jutott, hogy köze lehet ehhez a sokat emlegetett problémához. Hiszen a kiégést még mindig nagyrészt a stresszes munkahelyhez és nagy nyomást jelentő vezető beosztáshoz kötjük. Ebből pedig gyakran jelent kiutat az önmegvalósítás irányába való elmozdulás. Így nem is érhetett volna nagyobb döbbenet, mikor nekem pont az önmegvalósítás csúcsán jelentkeztek a tipikus tünetek: kimerültség, kiüresedés, érdektelenség.
8 évvel ezelőtt hatalmas lendülettel és elhivatottsággal vetettem bele magam a segítő szakmába. Öröm volt a tanulás, öröm volt embereket látni újra nevetni és hinni magukban. Folyamatosan kutattam, hogyan tudnám újabb workshopokkal vagy online tanfolyamokkal még többekhez eljuttatni azt a kincset, ami nekem a birtokomba jutott.
Ezen idő alatt kipróbálhattam és megvalósíthattam magam konzulensként, női kör vezetőjeként, workshopok szervezőjeként, tananyagok készítőjeként és tanfolyami előadóként. A visszajelzéseken túl munkám elismerésének tekintettem, amikor volt coaching tanárom megkeresett, hogy szerepeljek a könyvében egy esettanulmánnyal és bemutatkozóval. Néhány hónap múlva coach társaimmal az Uránia színpadán állva ünnepeltük a megjelenést, de én ennek már nem tudtam szívből örülni. Egyszerre töltött el a jó munka után érzett elégedettség és a kínos feszengés a reflektorfényben állva. Ekkorra már nem voltam biztos benne, hogy valaha képes leszek újra segíteni másoknak, hetek óta csak azzal töltöttem a napjaimat, hogy életet leheljek magamba.
Mindössze 2 év alatt eljutottam arra a pontra, ahol már nem volt öröm a teljes szívből választott és szenvedéllyel végzett hivatásom. Nem értettem.
Nem értettem, hogy az, amiről azt mondják, ha megtaláltad, onnantól nem lesz munka a munka, számomra hogyan vált mégis nyűggé, fáradtsággá, kimerültséggé.
Mélypont nincs magaslat nélkül
Hatalmas élmény találni valamit, ami nem hagy aludni hajnalban, ami felébreszti a kreativitást és állandó lelkesedést generál a megvalósítása. Tudom, hogy sokan szeretnék átélni ezt a fantasztikus érzést, amit a szenvedélyünk megtalálásához kötünk. Nekem is hiányzott a korábbi munkámból.
Na és ekkor kezdődnek a gondok.
A szenvedély nincs tekintettel ránk, nem gondoskodik az egyéb testi és lelki szükségleteinkről, egyszerűen eluralja az életünket. Folyamatos vágyódást okoz. Foglalkoznunk kell vele, nem számít az, ami korábban fontos volt. Háttérbe szorul a család, a barátok és a többi hobbi is. Szépen lassan nincs idő se mozogni, se ebédelni, sőt nekem sokszor még pisilni se volt kedvem. Hosszú órákra belemerültem az ötletelés, tervezés és megvalósítás folyamatába.
Persze voltak jelek és volt, aki figyelmeztetett, de mindenhol azt olvasni, hogy csak te érzed a belső elhivatottságot, ezért ne hallgass másokra, kövesd a szíved. Mondjuk ehhez hozzájön, hogy makacs vagyok és a végletekig kitartó a céljaim terén. Ezek mégsem bizonyultak hasznos tulajdonságnak ebben a két évben: ha nem lettek volna, talán nem élem át életem eddigi legnagyobb mélypontját.
Szépen lassan sorvadt el a mindig éber, kíváncsi és lelkes énem, ráadásul egyre többet hibáztam, és a kiégés fizikai tüneteit is produkálni kezdtem. De nekem már csak az tűnt fel, amikor nem bírtam aludni a fájdalomtól és egy-egy workshop után napokig zombiként járkáltam a lakásban.
Shiatsu masszázzsal gyógyítottam a testem és a lelkem ebben a nehéz periódusban, és végül is a továbblépéshez is ez adott erőt. Biztos tudod, milyen érzés, mikor hallasz egy mondatot és mintha megérkezne az utolsó hiányzó láncszem, hirtelen minden megvilágosodik előtted. Na, így jöttek meg a felismerések, mikor a shiatsu kezelőm megkért, csak olyan dolgokat csináljak, amik örömet jelentenek. Gondoltam, ez könnyű, hiszen az egész önmegvalósításom erről szólt, hogy csak ilyenekkel foglalkozzak.
Nem is tévedhettem volna ennél nagyobbat!
Miközben újragondoltam az időszakot, amely ide vezetett, rájöttem, hogy nem csak az örömről szólt, de azt eredmények hajszolásáról, a célok mielőbbi eléréséiről is, ami hatalmas nyomást helyezett rám. Habár izgalmas volt saját workshopot szervezni, azért aggasztott is, hogy időben és elegen jelentkeznek-e vagy ráfizetéses lesz a terembérlés. Ez a fajta stressz persze bizonyos szintig természetes velejárója a munkának, így önmagában nem lenne elég indok a kiégésre. Az viszont már sokkal inkább az, hogy mivel a szenvedélyem kitöltötte a mindennapjaimat, nem maradt elég időm és lehetőségem olyan elfoglaltságra, amit elvárások nélkül csak élvezetből, feltöltődésként űzök.
Összemosódtak a határok munka és hobbi között, önmegvalósítás és pénzkeresés között, szenvedély és teljesítmény között.
Az egész életem egyetlenegy dolog körül forgott, a hivatásom lett az életem értelme. Tulajdonképpen ezt kerestem, mikor nekivágtam az útnak, és meg is találtam. Csak az eredmény volt meglepő. Ugyanis azt vártam, hogy ezzel teljessé és szabaddá válik az életem. Ehelyett meg ott ültem fásultan és elveszve.
Nekem nem sikerült időben ráébrednem, hogy nem a szenvedély az életem, hanem én magam vagyok az. A szenvedély felemészt belőle mindent, ha nem figyelek oda és nem tartom keretek között.
Szabadnak lenni azt is jelenti, hogy olyan döntéseket tudok hozni, amivel fenntarthatom az örömet és az elégedettséget az életemben. A szenvedélyem hajszolása elvette tőlem ezt a szabadságot, a tanulság mégsem az, hogy ne legyen szenvedélyünk. Pusztán csak annyi, hogy ne hagyjuk, hogy kiszorítsa az életünk többi részét és szereplőjét a helyükről. Legyünk képesek letenni azt és igyekezzünk minden életterületen megtalálni az örömet.
Amit ma már másképp csinálok és a hozzám forduló vállalkozóknak is javaslok, az az, hogy még akkor is, ha a hobbijukból építik a vállalkozásukat, a vállalkozásra tekintsenek munkaként és válasszák külön a személyes terüktől, életüktől. Ha ugyanis teljes mértékben átadjuk magunkat a szenvedélynek, nagy valószínűséggel nem kerüljük el a kiégést.
