A menyasszonyi autóban ott ült a vőlegényem – meg a két gyereke

Mindenki a főiskolán talál magának férjet. Te miért nem tudtál? – ennyit mondott szemrehányóan anyám néhány nappal azután, hogy közöltem, 9 hónapja járok valakivel, aki előélete bizonyítékaként 2 gyereket is fel tud mutatni. Meg egy csomó hitelt.

Apám csendesen sóhajtott, miután megkérdeztem tőle, elvihetem-e hozzájuk bemutatni az udvarlómat. – Igen – válaszolta, és sarkon fordult. Gondolom, örült, hogy végre akadt valakije a 29 éves lányának, és végre férjhez megy. Ilyen vidám felvezető után elvittem leendőmet a szüleim házába.

Ők persze egy pocakos, gyérülő hajú, meglett családos emberre számítottak annak ellenére is, hogy 36 éves volt a választottam. Az autóból viszont egy magas, vékony, sportos, koránál fiatalabbnak tűnő srác pattant ki rövidnadrágban, sportcipőben. Anyámat egyből levette a lábáról, csak azért nem ajánlotta fel a fiúmnak a tegeződést azonnal, mert tartott apám reakciójától. Az én szerelmem egyenességével, derűs arcával, közvetlenségével lenyűgözte konzervatív szüleimet, akiknek sem a felmenői között, sem a tágabb rokonságában távcsővel sem lehetett találni elvált embert; és a mozaikcsalád fogalma ismeretlen volt számukra. Ahogy számomra is. Egészen addig.

Nézd meg a lányát, vedd el az apját?

Mielőtt bárki azért ráncolná a szemöldökét, azzal, hogy biztosan én robbantottam szét férjem első házasságát, megnyugtatom, nem így történt; ugyanis jóval a válása után ismertem meg. Ettől függetlenül a lánya egy elejtett mondatából világossá vált, ők anyutól így hallották.

Elképzelhetetlen nehézségekkel szembesültünk kapcsolatunk első éveiben, de ezt előre egyikünk sem sejtette. A „Minek mentél hozzá?”, „Tudtad, mire vállalkoztál.” kezdetű fejmosásokra nem voltam felkészülve.

Női ösztönöm az első találkozások után azonnal megsúgta, a lányával gondjaim lesznek – és valóban. A fiával, aki akkor 6 éves volt, sosem volt nehézségem, sőt szeretett is. Talán ma is. De anyukájuk mindent elkövetett, hogy ez ne így legyen.

Innen üzenem az elvált nőknek, hogy a második feleségek nem fenevadak, szeretnék szeretni a férjük gyerekeit, csak könyörgöm, hagyjátok nekik!

  • Tegyétek félre a volt férjetekkel szembeni sérelmeiteket és adjatok esélyt az új nőnek!
  • Egyik barátnő sem akarja éheztetni a gyerekeiteket.
  • Be tudják adni a beteg gyereknek a gyógyszert, sőt, ha kell, orvoshoz is elviszik.
  • Nem céljuk félrenevelni, sem rossz hatással lenni rájuk.

A sort hosszan folytathatnám, de minek? Igyekeztem a jó kapcsolat kialakítására, a férjem támogatott, én támogattam őt, izzadtunk, küzdöttünk egymás mellett, de sokszor sziszifuszi munka volt. A lány persze mindig az anyja pártját fogta, sőt hergelték egymást, de egy jó azért történt: ELMÚLT. Az idő remek tulajdonsága, hogy telik, és elsodorja a jó és a rossz dolgokat is a hétköznapokból. Azóta eltelt 9 év, 7 éve összeházasodtunk – és nem, nem volt tévedés!

Annak ellenére sem, hogy…

– az akkor 8 éves lánya kezdettől fogva fájlalta, joggal, hogy az ő apukája mást szeret, nem az anyját, ettől függetlenül voltak jó időszakaink a legelején, amikor még nem állt anyai befolyásoltság alatt;

– a volt menyecske mindent elkövetett, hogy megnehezítse számomra a normális kapcsolat kialakítását a gyerekeivel (beleértve a ránk küldött gyámügyet, gyerekek befolyásolása, apa ellen hangolása, láthatás megtagadása, apuka lázítása ellenem stb. stb.) Az összes klasszikus trükköt bevetette ellenünk – mert legyünk őszinték, hölgyeim, nem egyedi esetről van szó. Változatos, agyafúrt, nevetséges terveket eszelt ki – szó szerint eszelősen.

– egy csomó adóssággal kezdtük az életet, ami a férjem hozománya volt;

– sokáig a kétheti láthatáshoz igazítottuk életünket – beleértve nyaralásunkat, az én családom látogatását, a barátokkal való kapcsolattartást;

– építkeztünk;

– gyerekünk született, és mint tudjuk, egy kisbaba mindent borít…

Legénynek – esetemben leánynak – kellett lenni a gáton, hogy ne futamodjon meg az ember attól a mennyiségű és minőségű rosszindulattól, amit kéthetente fröcsögtetett felénk az elődöm, nem kímélve sem bennünket, sem a saját gyerekeit. De ez eddig csak az én szemszögem volt, nézzük A LÁNY oldalát!

Így születnek a gonosz mostohák

Őszintén megértem, és mindig is megértettem, miért nem szívelt túlzottan a lánya. Ami az évek során alapjában véve nem sokat változott.

– Az apukája egy idegen nőt hozott a házhoz, és most már nem az ő anyukáját szereti, hanem ezt az anyukájánál fiatalabb, csinosabb, mosolygósabb, „jófejebb” valakit, akit nem szabad szeretni.

– Mit gondol egy 8 éves kislány? Elszeretem az ő apukáját tőle.

– Az anyukája egyedül maradt a gyereknevelés hétköznapi feladataival, nehézségeivel – ami elképzelhetetlen betegség, orvos, iskolai hiányzás, éjszakázás, munkahely, otthoni feladatok stb. nélkül. És ez vitathatatlanul óriási teher.

– Mindez fáj az anyukájának, tehát a lányának is. Látja esténként anyut kifáradva görnyedni az ő tanulnivalója fölött, hallja apukával történő telefonos veszekedésüket.

– Anyunak nincs senkije, azóta sem. Bezzeg apunak könnyű, mert nincs egyedül, szerelmes, boldog, újra családalapításon gondolkodik, építkezik, tervez. (Valójában csak próbál ép ésszel túlélni.)

– Bosszúból apuékat lehet kritizálni, beszólni, fájdalmat okozni nekik, és otthon anyu emiatt majd megdicsér.

– A mostohaanyu nem lehet jó, mert anyunak az fájna. Ez a nő meg sem közelítheti anyu szintjét, és nem is tekinthető annak, de még az árnyékának sem – soha, soha, soha!

Vajon ki ne gondolkodna így egy kiskamasz helyében? Az új asszonyka – esetemben – hiába töri kezét-lábát, próbál a gyerekek kedvében járni, fölösleges. Kár, hogy évekbe telt, mire erre rájöttem. De szerencsére nem későn! Ma már bölcsebben, higgadtabban reagálok az övön aluli helyzetekre.

A lányom nélkül soha!

No de! Eme csodás, az igazságot és aranyközéputat rejtő Bermuda-háromszög harmadik eleméről, apukáról se feledkezzünk meg!

  • A lányom nélkül soha. Hát igen. El kellett fogadni, hogy mindig a gyerekek az elsők. Pont. A férjem imádja mind a két nagyot, és ez így van jól. Alkalmazkodtam két kisgyerekhez.
  • Elfogult velük, mert alig látja őket.
  • Nem neveli őket, mert nincs rá lehetősége.
  • Küzdött értük sokáig, évekig – aztán valahol feladta. Addigra amúgy is nagykamaszok lettek.
  • Vágyott egy újabb gyerekre, számára csakis családban élve kerek a világ. Maholnap 6 éves a porontyunk.
  • Örök fájdalom, bármikor feltéphető seb számára, hogy szétszakadt a családjuk, és a gyerekek elmentek az anyjukkal.
  • Mindezek ellenére sosem bánta meg a válást.

Maradj talpon!

Fogalmam sincs, hogyan éltük túl a lelki rugdalásokat, de sikerült. Dolgozunk, szeretünk, végre teljesen elkészültünk a házunkkal, gyereket nevelünk, béke van. Soha nem fordult meg bennünk, hogy feladjuk.

Nem szóltam, nem szólok bele a gyerekei nevelésébe, egyáltalán semmibe, ami velük kapcsolatos.

Barátságos, érdeklődő vagyok irányukba. Amire megkérnek, megteszem. Ha beszélgetni akarnak velem, és megnyílnak előttem, mert van ilyen, akkor örömmel kapható vagyok rá.

Együtt nyaralunk, nem hagyjuk ki őket a családi eseményekből.

A mi családunk irányításába nem szólhat bele senki, mi ketten a férjemmel vagyunk a főnökök. Ehhez persze az is kellett, hogy a gyerekek közben megnőttek.

Nem szidjuk az anyjukat, szóba sem hozzuk. Nem kérdőjelezzük meg anyuka döntéseit.

Mi hárman, a közös gyerekünkkel egy család vagyunk, amiből őket sem zárjuk ki. De nem olyan, mintha öten lennénk.

Tény, hogy…

  • az olykor jobban, máskor kevésbé érezhető távolságtartás megvan a gyerekek részéről;
  • évek óta nincsenek balhék anyukával, a gyerekeket sem hergeli – vagy legalábbis nem látszik rajtuk;
  • mindig a felnőttnek kell több eszének lenni, és legyinteni, ha bántásokat, igaztalan vádakat kap, magyarán sokat kell nyelni, ellenkező esetben csak öntöttünk egy kis olajat a tűzre;
  • a gyerek is felnő egyszer, és átértékeli majd az eseményeket, a benne élő emberek szerepét, helyzetét, de addig sem szabad őt a saját fegyvertárunk részének tekinteni;
  • szerintem mára a gyerekek elfogadták, elhiszik, hogy nem kihasználom az apjukat, hanem kiegyensúlyozott házasságot élünk, nálunk nincs veszekedés, kiabálás;
  • szeretik a féltestvérüket és az apjukat is. Hogy engem szeretnek-e? Passz…

Utóirat

A „Tudtad, mire vállalkoztál.” kijelentés a lehető legbutább mondat a világon. Soha senki nem tudja, mi vár rá – sem a jót, sem a rosszat nem látjuk előre. Teljesen mindegy, van-e hozott gyerek vagy nincs. Kedves anyák, anyósok, férjek, barátnők! Ne vágjátok ezt a második feleség fejéhez, ha látjátok, hogy kiborult egy-egy nehéz helyzettől! Ti vajon tudtátok előre, hogy mi vár rátok az életben??

Vélemény, hozzászólás?